Szóval 17-én csütörtökön hajnalban felszálltam a Madridba menő járatra, és kezdetét vette a kaland. Nemrégiben vettem egy iPhone 4s-et, azon kívül, hogy nagyon cool, azt kell tudni erről a készülékről, hogy előfordulhat nála egy hardware hiba, ami miatt a Wifi bekapcsolása ellehetetlenül. Mit jelent ez idősödő blogolvasók? Hogy külföldön, ahol nem tudom használni az előfizetett internetem, nem tudok kapcsolódni a nethez egyáltalán. Szóval ott találtam magam egy idegen országban, ahol az állításokkal ellentétben, nem beszélnek angolul, internet nélkül, felkészületlenül, egyedül, és hamar az is kiderült, hogy a telefonomat hívásra sem tudom használni (ami baromi furcsa, mert virgin mediaval mar letárgyaltuk, hogy roamingolhatok, de az új telefonnal kellett volna valamit arrangelnem??) 

Nos de térjünk vissza az izgalmakhoz. Tudtam, hogy hol van a hostel, és azt is, hogy Ximena 6 körül érkezik. Viszont nem írtam fel a pontos címet, csak az utca nevet, és volt egy kis térképem ami haszontalannak bizonyult. Röpke 3 órámba telt, míg megtaláltam azt az átkozott, eldugott kis ifjúsági szállót. Jó helyen voltam, és 20-szor legalább elhuzigáltam a bőrikémet előtte, de a felirat nagyon pici volt, és teljesen úgy nézett ki, mint az összes többi épület. A hostel amúgy teljesen ramaty volt. Valahogy a hideg víztől kezdve, a nem záródó szoba ajtóig - ellentétben a bejárati ajtóval, amit meg nem lehetett kinyitni -, alig aludtunk, mert mindent be lehetett hallani a recepcióról, ahol egy kicsit sem beszélgettek volna halkabban. A szobánkban aludtak vagy 12-en és persze mindenki hajnali 4-kor kezd pakolni a bőröndjébe, vagy épp alszik délután 1-ig, és megjegyzést tesz, hogy felébresztettük délben. Semmi baj, bágyadtan ugyan, de egy idő után együtt voltunk. Ximena odajutása is kalandos volt, minthogy az ellenkező irányba menő metróra szállt fel, így a megbeszélt 6 helyett este 9-kor találkoztunk, amire már kigúvadt a szemem az éhségtől és majd összeestem a fáradtságtól. Elmentünk tapast enni. Emlékszem, mikor először hallottam ezt a szót, azt hittem egy spanyol étel. Nem először azt hittem, hogy "jéééé, ugyanúgy hívják a ragtapaszt, mint nálunk"... Szóval ez lényegében egy kis adag étel. Mindenféle. Lehet, kis sült hal csoport, vagy sültkrumpli, vagy kis szendvicsek kis kolbászkákkal, vagy besamell mártással töltött gombafejek. nyamm. Ez nagyon is népszerű Spanyolországban. Vesznek egy pohár bort, és mellé adnak nekik kis harapnivalót. Többnyire csak az itókát kell kifizetni. A tapas bárban, vödörben, jégen hozzák a kis üveg söröket, vagy amit kérsz. Nagyon érdekes volt, mikor egyszer jöttünk visszafelé buliból és megéhezvén beugrottunk egy ilyen létesítménybe. A fiatalok ott folytatták a bulit. (Holott még a diszkók sem voltak zárva) Spanyol zene ment, és a mindenféle népek együtt táncoltak, és vödörből húzták elő a korlátlan mennyiségű, kisüveges San Miguelt. 

Az első nap csak Xime volt meg én. Baromi fáradtak, úgyhogy kaja után (ahol megismerkedtem a Calamarival és megmosolyogtam, hogy itt is lehet Radlert kapni) haza is mentünk aludni. Aludtunk volna legalábbis, ha nem mocorognak egész éjjel. Reggel arra ébredtem, hogy Marguerite áll fölöttem. Nagy megörülés, szedelőzködés, és elindultunk Mardidot látni. Meleg volt. És ami nekem mostmár teljesen furcsa, hogy vannak színek. Edinburghben még durvább volt, de még Londonban is, hogy minden pasztel ahhoz képest, amit az igazi napon látni. Fájt a szemem. Bántotta a nagy világosság. Furcsa.. Persze hiányzik.

Hosszú sétát tettünk, de már előtte is mindenki nagyon fáradt volt. Madrid egy part nélküli nagyváros. Spanyolország fővárosa, jelentőségteljes, hatlamas épületekkel, széles utcákkal, az utcák üzletekkel tűzdelve és mindenféle népekkel tele. Mindig van valami. Gondolom tele partikkal. Nem az én világom. Semmi érdekeset nem találtam benne, még csak rá sem csodálkoztam semmire. De azt hiszem azért mégis kaptunk egy szösszenetet a spanyol parti kultúrából. Mi is elmentünk egy helyre, bár mondom, mindenki hulla volt, sikerült azért találnunk egy alternatív helyet (Ximena eszméletlenül aggódott, hogy utálni fogom a helyeket. Nem tudom miért. Valóban nem szeretem a diszkókat. Lehet, hogy erősen kifejeztem neki Edinburghben annak idején?! :D) 

Nem volt semmi különös, ilyet is láttam. 

Szombaton átbuszoztunk Segoviába. Segovia egy nagyon szép kisváros a hegyekben, kelta gyökerekkel, tele történelmi maradvány épületekkel, amiket még a rómaiak építettek. A főteret például egy hatalmas római aqueduct áll. Sokkal jobban tetszett, mint Madrid. Közelebb is állt ahhoz, amit spanyolnak véltem indulásom előtt. Sokkal hidegebb mondjuk, néha esik.

A lányokkal szépen összecsiszolódtunk, hosszasan sétáltunk, tapast ettünk, vermutot ittunk (a spanyolok mindenféle szót kitalálnak arra, hogy napközben megálljanak egy bárnál, igyanak egy pohár bort, és megint beTAPASzák a szájukat. muhaha. Vermut a délutáni falatozás kis alkoholos ital kíséretében). Kipihentük magunkat, nagyon jó volt, jókat nevettünk, végre értettük egymás viccét stb Hihetetlen, hogy Marguerittel így el tudunk szokni egymástól. Egy pillanatig nem fura, hogy egy éve láttuk egymást utóljára, de a vicceket, és az akcentust mindig újra meg kell szoknunk és kell egy pár nap, hogy teljesen egymásra hangolódjunk érzelmileg is. 

És ez is eltelt, és nekem következett Barcelona, ők pedig visszasüppedtek a szürke hétköznapokba.

Nem tudom említettem-e, de úton van az első Edinburgh-höz kötődő bébink. A lengyel lány, Ola, terhes. Májusra várjuk Basiát, most már lassan minden pillanatban érkezhet. Remélem mindannyian meg tudjuk majd látogatni, és akkor megint együtt lesz a csapat.

Április 23-án, szerdán, átrepültem Madridból Barcelonába, immáron egyedül. Aránylag egyszerűen megtaláltam a hostelem. Egy brazil srác volt a szobatársam majdnem egész idő alatt és kezdetben még egy amerikai pár, akikkel csak futólag találkoztam, és a helyük folyamatosan cserélődött. A brazil sráccal összetalálkoztam a közösségi teremben pénteken este és elbeszélgettünk. Kifaggattam Braziliáról. Van valami ezekben a spanyol/portugál/olasz ajkú népségbe. Amint megszólalnak angolul valahogy fogyatékos-meleggé formálódnak. Na ez nem volt szép tőlem. Amúgy rendes srác. Szerintem akkoris meleg.

Csütörtök 11-re foglaltam egy helyet egy ingyenes városnéző túrán (minden városban van ilyen, csak a végén kell fizetni, ha tetszett, de én többnyire csak el szoktam szaladni). Időben elindultam. Az ellenkező irányba. 15 perc séta után vettem észre. Az már úgy 30 oda-vissza.. Sebaj, még van időm. Nem számítottam arra, hogy Barcelona ilyen nagy, és hiába éreztem magam aránylag a központban, ezek szerint mégsem. Több, mint 20 percet késtem, és már az egészről lemondtam. Nagyon csalódott lettem. Borzasztóan. Kerintgtem tovább a belvárosban, mikoris megláttam három kis csoportot, ami összetéveszthetetlenül csakis az ingyenes túra lehetett. Beálltam a legszimpatikusabbhoz és velük tartottam. Hmmm.. auszrtál akcentus..

Mesélt egy kicsit a történelemről, érdekességekről. Megtudtam, hogy a katalán gyerekeknek a Kula bácsi hozza karácsonykor az ajándékot. Szó szerint ki kell verni a Mr Szarból az ajándékokat valami bottal. Nem vicc!

És mennyit tudtok a polgárháborúról? Míg Európa zsidókat terelgetett, a spanyolok egymást öldösték egy konzervatív politikus, Franco nevében. Megmondom őszintén nem sokat tudok az egészről, pedig tudom, hogy tanultuk, de nem ragadott meg.

Amikor Spanyolországban voltam, elterveztem, hogy beszámolok egy kicsit az ottani történelemről stb. De egyszerűen nincs arra időm, hogy ennyit írjak. Nektek meg gondolom olvasni, szóval majd jövőre vagy valami.

A nap hátralévő részében a belvárosban bolyongtam. Rábukkantam egy piacra. Aztán megtaláltam a Picasso múzeumot. Szerencsémre aznap este 7 után ingyen bejuthattam.

Pénteken már okosabb voltam, és sportcipőben vágnam neki a városnak a kis balettcipő helyett. Nagy terveim voltak. Sagrada Familia. Több, mint 2.5 órát álltam sorba, de teljesen megérte, Annyira gyönyörű, hogy majdnem azonnal megtérültem, amint beléptem. Gaudi egy zseni. Nem ember. Ember ilyet nem alkothat. És ennyi mindenre nem gondolhat. Onnastól kezdve a küldetésem az volt, hogy megnézzek minél több Gaudi mesterművet.

Szombatra béreltem egy kerékpárt. Elámultam azon, hogy oldották meg a bicikli utakat. Egy hatalmas körforgalomba külön sávom volt, lámpával, és fizikai elkerítéssel, így nem kellett félnem egy picit sem. Mondjuk több helyen fel volt túrva a város, és nem volt egyértelmű a bicikli helye, de a rendőrség nem izgatta magát rajta, mikor tilosban találtam magam. Készésgesen előre engedtek. Pedig már azt hittem meg akarnak állítani. Szó nem volt róla.

Az éttermekben (legalábbis amit én találtam) nemhogy angolul nem tudtak, de még az étlapon sem szerepelt egy db angol szó sem. Így nem csoda, hogy meglepődtem, mikor ezek néztek vissza rám:

Megpróbáltam a villával elforgatni a fejüket felőlem, de az eredmény egyre borzalmasabb lett. Le kellett kűzdenem az undoromat, és mihamarabb bepuszilni őket.

De amúgy kedvesek nagyon. De az nem divat, hogy elhúzódsz, ha valaki el akar melletted haladni, vagy bocsánatot kérsz, ha meglököd. However, más kultúra, lépjünk túl rajta.

Feljebb azt írtam, az emberek nem tudnak angolul. Nos ez nem mindenkire igaz azért. Tétlenül nézegettem valami egészséges gyümölcs (nevezzük mondjuk csoki fagyinak) majszolása közben a térképemet, tervezgettem az útvonalat, mikor egy jól öltözött spanyol 50-es éveiben járó úriember szólított meg angolul: "Miben segíthetek?" Össze voltam zavarodva. Annyira, hogy spanyolul válaszoltam. Vicceltem. Felálltam és térképemet hátrahagyván elszaladtam. Vicceltem. 

Péntek este két indiai srác érkezett az amerikai pár helyett. Azonnal nagyon jól elbeszélgettünk. És épp partiba készültek, ahova minket is invitáltak, de mivel egész nap megint lejártam a lábam és már a pénzem is fogyóban volt, inkább nemet mondtam. De lementem velük kávézni a teraszra. A brazil srác is velünk tartott. A srácok business managementet tanulnak Párizsban. Megtárgyaltuk mi lenne abban az esetben, ha neadjisten a Dél-Afrikában vásárolt földeden nem találnál gyémántot. Akkor mit kéne kezdeni a földdel. Mert megeshet!

Később elmentünk vizipipázni. Aggódtak, hogyha elmennének bulizni, akkor lekésnék az Ibizára menő kora reggeli gépüket. A brazil srác is korán indult és többször említett valami Ibizát, de annyira nem volt jó az angolja, így többször használt rossz igeidőt. Úgy jött le, hogy ő már volt ott. Egy vicces fordulattal kiderült, hogy ugyanazzal a géppel mennek Ibizára. Ennek mennyi az esélye?? Később láttam facebookon, hogy együtt iszogatnak valahol. Aztán rá egy napra az amerikai párral reggelizett a brazil ismerősünk Ibizán. A világ nagyon nagyon pici! 

Szóval van előnye annak, ha a vizipipa gurukkal  mész el egy füstöt szívni. Soha többet nem szeretnék vizi pipához nyúlni. Még ártalmasabb, mint gondoltam..

 

Találtam egy nagyon kedves bicikli kölcsönzőt. Magammal ragadtam egy aranyos kis kosaras példányt, és elindultam a Park Güell felé. 

Güell úr álma volt ez a kis park, ami egy lakó parknak indult, ha jól emlékszek 64 házzal. De úgy, hogy a park nagy része park maradjon, szóval csak pár százalékot építhettek be. Hiszen Barcelonának ekkor jól ment, a népesség szépen növekedett, szükség volt lakóparkokra, és ez a hegy úgyis elég kopasz volt magában. Ez például a módosabbaknak épült volna. De nem történt meg. A 64 házból mindössze 2 épült meg, amit senki nem vett meg, így Güell úr azt javasolta Gaudinak, költözzön ő maga be. Beköltözött, és ott is élt az apjával és az unokahugával (amíg meg nem haltak, később pedig egyedül) 20 évig. Mára a háza átlakult Gaudi múzeummá, ahol általa tervezett bútorok is megtekinthetők. A park Güell úr halála után az örökösökre szállt, akik pedig inkább átadták Barcelonának így egy mindenki számára megtekinthető park lett belőle. És persze a világörökség része. Érdemes megnézni, a legféltettebb rész persze el van kerítve és most nem emlékszek de kb 8 euróért megtekinthető. A Gaudi múzeum viszont semmi különös. Gaudi és Güell amúgy nemcsak üzlettársak voltak, hanem nagyon jó barátok is.

Sokkal jobb lett volna, ha nem árasztják el az egészet túristák. Gondoltam, majd piknikezek egy nagyot, de egyfolytában felettem állt valaki. Vagy kétpercenként megzavartak az arabok, hogy vegyek ezt-azt. Ez nagyon zavaró az egész városban. Tudom, hogy mindenhol ez van, de.. Ne legyen!:D

Délután elmentem megnézni a Casa Batllot. Az egy csoda.. Tökéletes.. Nincs egy egyenes vonal a házban. Gaudi mindenre gondolt, nem csak a szellőzésre, fényekre, bútorokra, szimbolikára, de a legapróbb dolgokra is, mint a kilincs. A tökéletes struktúra egy fogónak. A legapróbb dolgok is tökéletesen ki vannak dolgozva.

Ezen után már marhagyorsan tekertem haza. Nem maradt sok időm. El is tévedtem. Megpróbáltam a part mentén kerékpározni, mivel a tengert még csak egy pillanatra láttam. Végül nem igazán sikerült megtalálni. Az utazás előtt vásárolt hátizsákom elszakadt. Azon kattogott az agyam hogy fogom kifizetni a késés miatti extra díjat. Már nem nagyon maradt pénzem. Még arra is kellett gondolnom, hogy valahogy ki kell jutnom a reptérre vasárnap. Meg nem ártana ha lenne pénzem még kajára. Végül odaértem 15 perccel zárás előtt. A táskámat leszámítva egy darabban.

Vasárnapra már nem sok mindent terveztem. El kellett hagynom a hostelt 10:30-ig így a csomagomat otthagytam egy csomagmegőrőben. Kiszámoltam, ha 10 körül berakom 6 órára, akkor este 6-ra ha visszaérek, teljesen jó vagyok. BUTA! Így meglepődtem, hogy délután 4-re már vissza kell érnem, de ha belegondolok, soha nem tudtam több időt eltölteni 3 óránál a parton. Szóval elég lesz. Kisétáltam egy fél óra alatt, aztán gyorsan leégtem. Nem, nem amikor kifeküdtem napozni, hanem mikor az összes ruhámat felvéve sétáltam a parton! Így foltokban jó vörös voltam. Egy időben már annyira szenvedtem és takargattam az arcom a pulcsival, hogy bementem egy boltba. 15 euro egy naptej. Nekem meg már összesen nincs annyim:D Sebaj, túléltem, és mostmár szépen bebarnultam. A vízbe nem mentem bele, csak beledugtam a lábam. Hidegnek bizonyult, és borzasztóan félek a tengeri állatoktól... Látjátok?? Veszélyeseeeek!

Összegészében jó kis nyaralás volt, volt benne buli, társaság, kultúra, pihenés, napsütés, eső, tenger, hegyek, kaland, izgalom. Nem volt benne wifi...

De nekem borzasztóan hiányzott a társaság Barcelonában. Nem volt kedvem összebandázni senkivel a hostelben sem. Nem is lett volna esélyem, tele volt részeg amerikai tinédzserekkel, és hányinger franciákkal mindenféle korban és méretben. Igaz, hogy beszélgettem egy kicsit a szobatársaimmal, de atyaúristen ezt csinálom már 2.5 éve, nem akarom őket megismerni, és ők sem engem, viszont érdekes volt a különböző kultúrák összehasonlítása. Tényleg utazva tanul az ember, mert emlékszek én, hogy mutogatta Gaudit Czigány Maca a gimiben, de csak annyi maradt meg, hogy de szép színes. Tudom, hogy Tóth Vili mesélt a polgárháborúról, de ... de valahol a közepén elaludtam. Aztán meg vannak azok a dolgok, amiket soha nem tanultam/olvastam/hallottam. Utazás közben azonban az ember mindenféle kultúrával találkozik. Nem csak azt az országot ismeri meg, amibe ellátogat, de egy-egy ilyen beszélgetéssel az ifjúsági szállón, bárokban, utcán, bárhol, más népeket is meg lehet ismerni. Ők hogy gondolkoznak? Nagyon mások vagyunk? Közvetlenek, mint a spanyolok? Vagy távolság tartóak, mint a svédek? A szemedbe néznek, mikor beszéltek? stb.

Elküldtem egy linket a képekkel. Egyik Barcelona, másik Segovia/Madrid. Ha valaki nem kapta meg és igényt tart rá, az szóljon, küldöm.

Visszatérve az egyedül utazásra.. Érdekes, de láttam magam előtt aput, ahogy nézeget fel az épületekre, és gondolatban elemezgeti őket, vagy Hannára, ahogy odamegy az idegen kisgyerekekhez, és seperc alatt beáll hozzájuk, Ritát, ahogy teljesen orccával előre szemlél madár-szemmel egy Picasso képet, anyut, ahogy sorban áll az olasz fagyisnál, Dittát, ahogy szemléli a Casa Batllo-t, Csabát, ahogy már vigyorogva várja, hogy taknyolok el a biciklivel. Aztán a lányaim, hogy mind mást akar csinálni és kis vita után, mégis egyirányba indulunk el, Leventét, ahogy bevesszük az éjszakai várost és NEM hányok a metrón a rossz stake-től. Hát ezek hiányoztak baromira..