Megint jó sok mindenről nem írtam. Munka: teljesítettem a próbaidőt. Vége. Elégedettek. Vagy inkább angolok, akik azt mondják, hogy elégedettek.

Múltkor megemlítette a főnököm, hogy csatlakozhatnék egy biokémiai társaság dologhoz, mert utána könnyebben találnék munkát. Elégedettek..

Szóval akkor itt jön a hatalmas kérdőjel, hogy mit csináljak február után. Menjek haza? Maradjak külföldön? Ötletem sincs. Egyszer így érzem, egyszer úgy. Most belém hasított, hogy lennék dietetikus vagy táplálkozási tanácsadó. Azt hiszem azt szívesen csinálnám. És most, hogy az elmúlt két hétvégét Edinburghben töltöttem, megint belém hasított, hogy ott akarok élni. Vissza akarok menni. Mégha csak egy évre is, de vissza akarok menni. Nem tudom megmagyarázni. És már néztem is mester kurzusokat az egyetemen, de nem tudom, hogy elfogadják-e a diplomámat, mert az biztos, hogy az elejétől már nem kezdeném. De végülis kapcsolódik biokémiához, meg akkor már egy évet tapasztalatom lesz metabolomics-ban (nem tudom most lefordítani), szóval ha elég határozott lennék, talán meggyőzhetném őket. Teljesen el vagyok veszve. Pont olyan vagyok, akit győzködni kell arról, hogy jó vagyok valamiben, hogy tudnék én meggyőzni valakit??

Furcsa volt Isabellel találkozni. Már egy éve nem láttuk egymást és előtte is csak egy fél évig voltunk barátnők, szóval kellőképpen zavarban voltunk az összetalálkozáskor. Aztán napról napra egyre jobb lett. Pénteken (már nem tudom melyiken) elindultunk Edibe egy új busszal, ahol fekvőhelyek voltak csak kialakítva. Ahogy közeledtünk a buszhoz, két skót állt elénk, kérték a jegyünket, a másik a csomagtartóhoz irányított, közben mondták a magukét skótul, mi csillogó szemekkel bámultunk. Rápillantottam Isára olvadozva az akusztikus örömöktől, Isa pedig bólogatva mondta:

"Tudom! Annyira imádom az akcentusukat! Ha azt mondaná, feküdjek be a csomagtartóba, én azt is megtenném neki!" *Hozzá kell tennem, hogy nem két helyes skót fasziról beszélünk, hanem 50-es év körüli, elhízott pasasokról. 

Behelyezkedtünk az alvóhelyünkre. Ekkor megkezdték a muffinok és üdítők kiosztását:

"Itt van drága kicsi bogaraim. Most pedig elmondom, hogy mik a szabályok a buszon. Ha bármi probléma van, vagy csak szeretnétek valamit, mint például egy ölelést vagy esti mesét, nyomjátok meg a piros gombot a fejetek felett. Kellemes pihenést!"

Nem volt olyan rossz, mint a sima busszal, de azért persze nem tudtunk sokat aludni. Elég korán értünk Edibe, reggel 7 körül. Alig volt nyitva valami. Azt hittem, majd valahol haldoklunk több órán át, de úgy elsétálgattunk 3 órát, hogy észre sem vettük. Megettük a Meadows parkban a reggel kapott muffinokat, aztán folytattuk utunkat.Fesztivál van Ediben minden augusztusban. Majdnem végig. Szóval hatalmas felfordulás, embertömeg, utcai előadók, kirakodó vásár, tömött kocsmák, vendéglók, kávézók, szórakozó helyek. Meg voltunk zavarodva ennyi embertől. Nem szóltam nagyon senkinek, hogy ott leszek azon a hétvégén, mert a következőn úgyis megyek megint, majd akkor összetalálkozunk. De azért Franciscot meglátogattuk, és végre bemutattam őket egymásnak, mert már mindketten rengeteget hallottak a másikról.

Franciscot elég volt meglátnom már szakadtam a röhögéstől. Göndör haja van, amit ha nem vágat le, eszméletlenül elburjánzik. 

Összefutottam a fiatal angoltanárommal, Matt-tel is. Az út két oldalán vártuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, amikor kiszúrtuk egymást a tömegből. Amíg vártunk, elhadartam Isának, hogy ki is ő. Matt nagyon kedves volt, és mondta, hogy mindenképp igyunk meg valamit később. Miután elköszöntünk, Isával egymáshoz fordultunk és konstatáltuk, hogy ez csak egy tipikus angol ajánlat volt. Soha nem fog felhívni. Meglepetésemre nemhogy írt, de még meg is jelent az Opiumban később, és megígértette velem, hogy mikor legközelebb Ediben járok, mindenképp tudassam vele. 

Még annál is inkább meglepődtem, mikor csörgő telefonomat felkapva, magyar hang szólt bele: "Szia, Gergő vagyok. Hallom te is most vagy Edinburghben, nem futunk össze?"

Apu meglepődöttsége voltam. Gergő Julcsi exbarátja, és mióta Julcsinak írt egy nem épp kedves levelet, azóta nem igazán kedveljük. Kellemetlenül éreztem magam. Ő is jött végül az Ópiumba, de én nem sokat beszélgettem vele, mert pont ott volt Matt is. Elég furán jött ki.

Szösszenet az utcai kavalkádból: lány sétál az utcán. Hölgyeim, biztos veletek is előfordult már, hogy a táska az ütemes járástól feljebb, és feljebb csúsztatta a szoknyátokat. Ezzel az utcán sétáló mellékszereplővel is ilyen dolog történt. Meglepetten vettem észre, hogy a minket, a zsúfolt utcán megelőző lány egész mamibugyis feneke láthatóvá vált. Megbögtem Isát, és megmutattam neki a meglepő jelenséget. Természetesen röhögésben törtünk ki. Egyet értettünk viszont néma, ütemesen fulladozó fejbólintással, hogy jelezni kéne neki ezt a kellemtlenséget. Viszont ő hatalmas léptekben haladt, minket meg lelassított a nevetés, így feladtuk, és vártuk az eredményt. Vártuk a többi járókelő reakcióját. De a sors furcsa játéka, hogy nem vette észre más. Azon az emberekkel tömött utcán a lány úgy tudott megtenni 100 métert fedetlen hátsóval, hogy az égadtaegyvilágon senki más nem látta, csak mi. Ugyanis pont kitakartuk a mögöttünk sétálók szeme elől, és mire egy nagyobb csoportot készült megelőzni, valahogy visszacsúszott a ruha a püspökfalatjára. Pfej, de perverzen hangzik ezzel a szóval.

Nem sokkal később egy másik furcsa jelenetnek voltunk szemtanúi. Többek között, egy botos bácsi várt a zebránál. A jelzőlámpák itt gombosak, tehát néha ha nem nyomod meg a gombot, nem vált. Egy lány azonban az oszlopnak dőlve, pont eltakarta ezt a kis gombot. Bácsi szó nélkül felemelte a botját és arrébb tolta vele a lányt, majd benyomta a gombot botja végével. A lány zavartan pislogott mi meg megint mosolyra húztuk táplálkozó nyílásunkat. 

Isa hamarabb felült a vonatra, így nekem még volt pár órám a busz indulásáig. Beültem kabaré előadásokra. Annyira, de annyira viccesek voltak! És olyan jó, hogy megértem már a nagy részét:)

Mikor másodjára utaztam Edibe, kicsit kétesen indultam neki a dolognak. Mégiscsak egyedül leszek. Igen, még van egy pár barátom, de például Francisco Spanyolban van, az angol tanárom azért nem a barátom még, és ott van Ross meg a család.

Hostelben foglaltam ágyat, egy négyágyas vegyesz szobában. Ahogy beléptem egy meztelen

, tetkós hát fogadott. Elkezdtem vele beszélgetni. Elég érdekes angol fickó. Ő lett az ideiglenes barátom arra a pár napra. Egész megszoktuk egymást. Még az sem érdekel, hogy telefingotta a szobát az utolsó este és lelépett a fogkefémmel. 

Ross nagyon kedves volt.  Na mégegyszer leírom. Ross a magyar barátnőm skót exbarátja, aki tud magyarul. Rögtön mikor megérkeztem rávettem, hogy felezzünk meg egy haggist. Este is találkoztunk és megpróbáltuk váltogatni a magyar-angolt:) 

Aztán egyik reggel vettem magamnak egy kiadós skót reggelit és leültem egy nagy as

ztalhoz a hostel "ebédlőjében". Már volt ott egy széles vállú srác, akihez csakhamar csatlakozott egy másik. Elkezdtek beszélgetni. Na de mi ez... Én ilyen nyelvet életemben nem hallottam. Jobban füleltem, de még csak hasonlóságot se véltem felfedezni semmilyen másik nyelvvel. Megjelent egy harmadik és kisvártatva még vagy 3. Már csak én és a 7 nagydarab furcsa idegen nyelvet beszélő férfiú ültük körül az asztalt. Akárhogy próbáltam elkapni egy-egy szót, sehogy sem m

ent. 10 perc után nem bírtam tovább, megköszörültem a torkomat és: 

"Ne haragudjatok, milyen nyelven beszéltek?"

"Finnül"- válaszolták magyarul. Vicceltem.

Ők képezték a társaságom az elkövetkezendő pár órában. Megbeszéltük, hogy a nyelvünk nem nagyon hasonlít, kb 3 szó van, ami ugyanaz, mint a vér, kéz meg még valami, de valahogy egyikről sem volt szó reggeli közben. Aztán jöttek a további találgatások, hogy biztos van még több szó: internet!:D 

Megkérdezték, hogy velük tartok-e egy városnézésre. Persze. Elmentünk a várba. Ketten nem mentek be, így velük lógtam tovább egy közeli kocsmában. A többiek is megjelentek megint fél órán belül. Közben reklámoztam a skót dolgokat. "Próbáltátok már a haggist?" Rendeltek egyet. 

"És az olajban kisütött mars szelet? Azt hol lehet kapni?" Elvezettem őket egy helyre, de pont zárva volt, így megint be kellett menniük egy kocsmába. Még alig múlt el dél. Nem lesz ez így jó. Felhívtam Mattet, az angoltanárom, hogy találkozzunk. 

Kicsit furán éreztem magam, mert egyszerűen nem értem, hogy miért akar velem egy anyanyelvi találkozni, aki amúgy tök intelligens, nem lehetek neki valami izgalmas beszélgetőpartner. Végül kb 4 órán át beszélgettünk és nagyon jókat röhögtünk. Volt azért pár félreértés. Mondtam neki, hogy mióta a UK-ben vagyok, felszedtem kb 14 kilót. Mondta, hogy neeem. "Tudod ki szedett fel mostanában pár stone-t?" "Hm?"-válaszoltam, ami nekem az lett volna, hogy mondjad, ki? De ő úgy értette, hogy nem értem. Elmondta mégegyszer. Én meg válaszoltam: "Hmm?" A lemez beakadt: ő megint elismételte a kérdést, és én is a zöngéshangomat. Ezt megismétletük összesen 5-ször, mire rájöttünk, hogy ez egy hatalmas félreértés. Nevettünk.

Aztán feljött a kg dolog. "Az mennyi stone-ban?" Megnéztem a telómon. Elmondtam.

"Húúúú az jó sok. Én múltkor x stone voltam."

"Az mennyi kg-ban?" megint megnéztük a neten. "Aham, és milyen magas vagy?"

"x feet y inch"

":D:D Akkor talán hagyjuk!!!"

Matt megpróbálta  megsaccolni, hogy az kb 1,2 méter. Alig bírtam abbahagyni a nevetést. "Akkor kb a hasamig érnél!"

Szóval nagyon kellemes meglepetés volt ez a találkozás is. És olyan jól esik, hogy mindhárom britnek jó társaság voltam a bébi angolom ellenére. Illetve most épp ezaz, hogy jól ment az angol. Matt kijavít, ami külön jó nekem, Ross-t pedig kifejezésekről kérdezgettem, és én is tanítottam neki olyan hasznos magyar szót, mint a bliccelés.

Hétfőn egy lengyel lánnyal, Mónikával találkoztam. Angolon ismerkedtünk még meg, és néha összefutunk egy kávéra, ha Ediben járok. Ő is olyan jó barátném lenne, ha visszatérnék. 

Aztán jött a családlátogatás. A gyerekek természetesen hatalmasat nőttek. Marina, az új aupair is nagyon kedves és közvetlen volt. Ailsának vettem egy karkötőt, rózsakő ásványból készültet, Cameron egy 3D képet kapott a bolygókról, a felnőtteket pedig csokival láttam el. Aranyosak voltak, de persze Linda nagyon fura volt, Daviddel meg nem volt miről beszélnem. Marinával kapcsolatban meg lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem találkoztam vele egész idő alatt és nyilván igényelte volna, mert most elárasztott információval. Nagyon aranyos volt. A gyerekek is. Főleg Cameronon éreztem most, hogy hiányolt. Linda később mondta, hogy Cam már két hete mondogatja, hogy majd megyek. Ailsa meg folyton sztorikat akar nekem küldeni:)

A vacsora elég béna volt. A gyerekek akkor már lefeküdtek aludni, csak mi voltunk jelen, felnőttek. Linda kínosan irányítgatta a beszélgetést, hogy mindenki részt vegyen benne. Olyan mű volt az egész. De nem számítottam nagyon jobbra, szóval mindegy. A vacsi után Linda ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen ki a buszhoz. Azt hittem Marina visz ki, és lesz időnk pletykálni. Meglepődtem. Linda az úton kifaggatott mindenről és felajánlotta a segítségét, ha vissza akarok térni Skóciába, és ha nutritionist akarok lenni, akkor neki van kollegája, aki adjat tanácsot, stb. Egy ponton majdnem elsírta magát. De nem volt világos. Hiányzok neki? 

Úgy érzi a mostani aupairt nem ismeri igazán, ő eléggé zárkózott ember. Marina is ugyanezt gondolja Lindáról. Én bezzeg mindent kibeszéltem magamról és nem találtam jó ötletnek utólag. Nem tudom hova tenni az egészet. Lehet, hogy szeret mégiscsak, csak a skót viselkedés ennyire ilyen? Roppant különös. Két nappal távozásom után kaptam egy nagyon kedves emailt Lindától, hogy nem köszönték meg rendesen az ajándékokat, és mennyire jó volt látni, jól nézek ki, David külön megemlítette milyen jól áll nekem ez a hajszín, és jöjjek máskor is. Annyira jól esett.Aznap kaptam emailt Matt-től és Monikától is. 

Mikor megérkeztem egyedül Edibe, sütött a nap. Beültem egy Starbucks kávézóba - felfrissítettem magam a mosdóban, megmostam a fogam,  bedezodoráltam magam, kakiltam stb- , leültem egy napos helyre, olvastam és nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Itt vagyok. Megint. Nincs egy hete, hogy itt voltam, de még mindig izgatott vagyok, hogy ott lehetek megint. Vissza kell mennem oda... 

Elmentem boltba kedden. Egy skót 10 fontossal fizettem. Eladó szokás szerint tüzetesen végigmérte a furcsa bankót. Rám nézett, meglátta a nyakamban fityegő skót szimbólumot, a bogáncsot. Elmosolyodott: "Skót vagy?"

"Igen!" - és szám széle a fülemig csusszant.