Szóval közeledett az utolsó nap. Türelmetlen voltam. Azt akartam, hogy vége legyen a búcsúzkodásnak. Markusszal együtt szerveztük a búcsút (mármint neki ez kényelmes volt, hogy ugyanakkor megyünk és rámbízta az egészet). Nagy dolgot nem csináltam: meghatároztam a helyet, időpontot és megírtam egy pofás meghívót a fb-on. Jah meg enni akartam utoljára egy haggist, szóval foglaltam a közelebbi embereknek egy éttermet a buli előtt. Apropó Markus, szóval ő az a német tag, aki Marguerite-vel jár, aki most Franciaországban van. Olyasféleképpen akarnak véget vetni a távkapcsolatnak, hogy Markus odaköltözik. Nem tud semmit franciául- csúnya szavakon kívül. Beadta egy csomó golf (hogy hívják ezeket? greenkeeper on a golf course(így van egyáltalán a spelling??) golfozós helyre:D az önéletrajzát, ahol nagyrész angolul beszélnek. Egy helyről érkezett válasz: ’Túlképzett’. Tudni kell Markusnak elég nagy önbizalma van. Visszaírt, hogy jövő hét péntekre van időpontom, akkor megyek az interjúra. Meglepetésükben annyit írtak vissza, hogy rendben, de az időpont legyen inkább x.x. Wow. Remélem összejön neki. Annyira őrültek, muszáj, hogy sikerüljön.:)
Ximena nagyon aranyos volt. Velem volt az utolsó hétvégén a hostelben, az legesleguccsón ráadásul egy szobában, egy emeletes ágyban. Teljesen véletlenül amúgy. Apu meglepődöttsége voltam, mikor rájöttünk, hogy egyikünk sem kanyarodik le a szobánkhoz menet. Ennek azért voltak hátrányai. Mindjárt rátérek.
Valentin napon hát… mondhatnám szánalmasan éreztem magam, de rohadtul nem. Nem érdekel külösebben. Mindenesetre egy olyan nap, amire tervezni kell valamit. Zolinak, az idősebb magyarnak pont szabadnapja volt és pont összetalálkoztunk. „Iszunk valamit?” Jaja. Később csatlakozott a másik magyar is. Szóval Ez negyed 5-ig tartott, mikoris megpróbáltunk a billiárdhoz hasonló pool-t játszani. Szerintem egy golyót nem találtunk el, vagy ha igen, akkor az a terem másik végében landolt. Vicces volt. Azért örülök, hogy nem lakok tovább hostelben:D Ezt nem lehet sokáig bírni.
/Légyszi, nem akarok leveleket kapni, hogy aggódtok azért, hogy alkoholista leszek, nem leszek, de ne mondjátok, hogy ti nem öntöttetek fel a garatra néha napján fiatalon. Nem fogok azért hazudni letagadni vagy tetetni, hogy azt higgyétek szent vagyok és csak a tanulásnak élek. Nem. Előfordul, ilyen a hostelélet. Vannak ilyen időszakok. Ezért is változtattam. Megvan azért a magamhoz való eszem és tudom, hogy mikor kell abbahagyni. PONT/
El is határoztam, hogy pénteken nem megyek sehova, hogy jól kipihenjem magam. De felső ágytársam, Ximena, nem hagyta ki a pénteket, így 4-kor arra ébredtem, hogy valaki a hasamra teszi a mamuszom. Felébredtem és megpróbáltam megdobni vele, de átrepült a szoba másik végébe. Elkezdtünk irdatlanul nevetni. Próbáltam azért csitítgatni, mert 6 ember volt rajtunk kívül a szobában. (Amúgy nem is tudjátok mennyire büdös már ennyi ember együtt. Volt egy nagy darab, fura, néger fazon is, akinek hatalmas (most visszaolvasva ezt a mondatot, nem az a szó következik, mint amire annyi lány számít. HALVÁNY LILA GŐZÖM SINCS) aranyozott(?) kereszt lógott a nyakában. Egy rossz szavam nem lehet rá, elég rendes volt. ) Szóval Ximena nem igazán tudott felmászni a létrán az ágyához. A létrát markolva állt és röhögött. Gondoltam elmegyek pisilni, és mire visszatérek megoldódik ez az egész. Nem így lett. Ott állt és irdatlanul röhögött. Akkor már én is. Végül felkínlódta magát és békésen aludt, míg én tágra nyílt szemmel vártam a reggelt. Szombatra nem voltam túl friss, de azért jó hangulatú. Este mindenki elkésett a vacsiról és ráadásul nem is beszélgettünk nagyon, mert sietni kellett, hogy ne várassuk meg a többieket. A haggisra sajnáltam a pénzt, szóval valami kis szart feleztünk Mátéval. Nem sikerült a legjobban. Aztán átmentünk az Oz bárba, ahol egyre több ember gyűlt össze, főleg Markus ismerősei, de azért az enyémeim közül is jó páran. A meghívottaim elkezdtek csókolózni egymással mi meg Franciscoval pislogtunk egymásra, hogy na most mi legyen.. Jót röhögtünk a gondolaton, aztán belekortyoltunk a sörünkbe és belekezdtünk egy ’a párok annyira unalmasak’ beszélgetésbe. Végül Opium. Nem volt jó, de mindenki ott volt, aki számít és ez a lényeg. Már csak azért maradtam ott a végéig, mert az volt az utolsó estém. Hazaérve Ximena minden idegen szobatársat megkérdezett: „Van egy kis csokiiiiiiiiid?????” Senkinek nem volt. Reggel 10-kor fel kellett kelnünk, mert el kellett hagyni a szobát. Este fél 11-kor ment a buszom. Edi gyönyörű volt, sütött a nap. Elbúcsúzott. Én is. Mátéval tettünk egy nagy sétát, integettem a cowgate-nek. „Szomorú vagy? Vagy boldog?” „Egyik sem. Csak túl akarok lenni rajta.”
Persze imádom Edinburghot és egyszer visszamegyek az fix-nem csak látogatóba (most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy valószínűleg nem..). De el kellett jönnöm. Vége van. Változásra van szükségem. Mind az életvitel, ami együtt jár az aupair léttel, hogy nem találkozol senkivel csak hétvégén, napközben otthon vagy, eszel, mert tele van szar kis csomagokkal a lakás, nem tudsz mit csinálni, és nagyon magányos vagy. Maximum azért kérdezik meg, hogy vagy, hogy biztos nem akarod-e otthagyni a családot, hogy nekik jó legyen, mind a környezet, az emberek, a képmutatás, az instant, ideiglenes barátok…. Ezt nem bírom tovább.
Azt hittem nagyon sírni fogok, mikor eljövök a családtól. Egy könnycseppet sem hullattam. Az új aupair szépen átvette a helyem. Megmutattam neki, amit csak tudtam, ő pedig olyan hálás volt, hogy vett nekem egy nagyon szép sálat is. Aranyos lány. Nagyon félénk. Aggódok érte. Igyekeztem bemutatni emberkéknek, hogy legyenek barátai. Remélem kialakul valami.
Az apuka, akivel kb 10-szer találkoztam 5 percekre, ő volt a leghálásabb. Megköszönte sokszor, hogy vigyáztam a gyerekekre és őszintén sok sikert kívánt Londonba.
Cam aranyos volt, Ailsa viszont borzasztó. Nagyon örült az új aupairnek és egyre furábban viselkedett. Ez nem úgy nyilvánult meg, hogy velem már nem foglalkozott. Épp ellenkezőleg, együtt produkáltuk magunkat az új aupairnek. De valahogy kicsit kiskirálynős lett. Az utolsó napomon megkérdetem, hogy mosson fogat. „Nem látod, hogy Cameronnal beszélek???” Csak álltam kerek szemekkel és annyira csalódott voltam, hogy el tudtam volna sírni magam. Nem ez volt az egyetlen ilyen beszólása. Reggel is mondtam, hogy öltözzön fel és akkor is mondott valami szemtelen dolgot. Nem szokott ilyen lenni sokszor de akkor folyamatosan. Itt már Cam is rászólt. Az jól esett.
Lindától már herótom volt az utolsó héten. Mi az a herót????? Tudjátok, felkínálta, hogy maradhatok amíg nem találok munkát, illetve legalább 2 hétig. Persze miután Marina megérkezett és a mandátumom a lejáratához közeledett kifejezte nagyon kedves, skót módon, hogy 1-2 napig még oké, de aztán már túl sok felnőtt lenne a házban.
Utolsó estémen lementem Lindáékhoz, mikor vacsiztak Daviddel és odaadtam a búcsúajándékom, ami egy magyar szakácskönyv angolul. Örültek. Aztán mondta, hogy „De nem mész messzire, meg majd visszajössz. Ez nem búcsú. Azért nem is szerveztünk semmit, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen. Ne emlékeztessük erre őket.” Reggel David mikor elindult munkába, nyomott egy viszlátot, rám sem nézett. Akkor láttam utoljára.
Persze mikor a gyerekek szemtelenek voltak, Linda első fegyelmező eszközévé vált a következő: „Viselkedjetek, mert ez Dóri utolsó napja!” Szóval most emlékeztessük őket vagy ne..
1,5 év.. Én tényleg szerettem őket. Hatalmas csalódás volt az egész. Nehéz ezt leírni. Nekem szükségem van a családra. Őszinte szeretetre. Tudom, hogy hiperérzékeny vagyok, de úgy néz ki nekem így könnyebb elviselni a családom távollétét, akikkel világ életemben nagyon közel voltam és épp ezért soha nem tudtam elképzelni, hogy külföldön éljek. Örültem, hogy találtam egy rendes családot és Linda elhitette velem, hogy mennyire közel állok hozzájuk. Tudom, hallom, látom mennyire hülyén hangzik. De én ilyen vagyok. Amikor nagyon mélyen voltam, ő volt ott és megkérdezte mit tehet értem, együtt sírtunk. Mostmár tudom, hogy az egész azért volt, hogy ne hagyjam el a családot. Persze az ő sírása őszinte volt,mert neki is rossz időszaka volt, de nem nekem szólt, mikor támogatólag hozzáértem a kezéhez, zsepit keresve elhúzta.
Minden minden minden hazugság, színlelés, érdek. A gyerekek a gének hordozói, önző célokból létrehozott kreálmányok. Mindegy. Abbahagyom. Tudom, hogy szereti őket, de nem ők vannak az első helyen, amit annyira nem tudok feldolgozni, hogy esküszöm több anyai érzés alakult ki bennem feléjük, mint benne.
Utolsó napon kaptam azért egy 20 fonttal feltöltött kártyát, amit majd kajára költök, ha éhezek. Egy bizonyos boltban, amiről még nem hallottam.
A gyerekeknek sütöttem palacsintát az utolsó nap, aztán odaadtam az ajándékokat. Plüss macik, Ailsának egy repülő tündérke, Cameronnak egy könyv „Hogyan neveljünk Egyszarvút”, ami egy nagyon komoly szakkönyv arról, hogyan vágjuk bele eme vállalkozásba. Komolyan.
Linda elvitt a hostelbe a csomagjaimmal. Úton előadta mennyire fontos vagyok a családnak, még Davidnek is –gondolom ő is érezte, mennyire furcsán távozott-, bízik bennem, ami Davidnél nagy szó stb.. Bármikor bármire van szükségem szóljak, akár pénzre is stb.. Ezután rátért a lényegre: „Ha bármi rosszra fordul, míg itt vagy, hívhatlak?” I’m your bitch, you can do whatever you want, my stuff are still in your cellar.. /Szabad magyar fordításban annyit tesz, hogy azt teszel velem, amit csak akarsz, a cuccaim még mindig a pincédben vannak./ De összeszorított foggal csak annyit válaszoltam: ’persze’.
És meg is történt, ugyanis Marina haza akart menni egy hétre. Illetve nem egészen haza, sokkal inkább vissza a meleg Spanyolországba, meglátogatni a nagynénjét. Szóval már jött is a telefonhívás. De nem vállaltam el egy napnál többet. Azt hazudtam dolgoznom kell a hostelben. Ami előfordulhatott volna. Előtte lévő nap küldött egy smst, hogy boldog szülinapot megkésve is, akkor a holnap még áll? Ehhez el kell mondanom, hogy 12-én palacsinta nap volt. Tavaly a szülinapomra esett a palacsinta nap és a gyerekek azt hitték, hogy akkor a szülinapom mindig palinapon van. Nem volt szülinapom 12-én. De nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy ugye megyek vigyázni másnap a gyerekekre. Szóval az utolsó csütörtökön elmentem hozzájuk. Adtak nekem szülinapi ajándékot, ami egy képeslap meg egy bonbon volt. A gyerekek elszólták, hogy a bonbont aputól kapod, anyu nem vett semmit.
Elmentünk a múzeumba. Ailsa édes volt, most Cam volt idegesítő, de ez nem nekem szólt, csak hülyén jött ki. Megint csináltam nekik palacsintát, mert palacsinta napom nem ettek. Ki fog nekik palacsintát csinálni??? Mikor Linda hazajött valahogy úgy kérdezte, hogy kell-e neki ezért fizetni valamit, vagy a család barátjaként vagyok itt, hogy persze nem lehetett mást mondani.. Nem kaptam egy fillért sem. Még jó, hogy csak egy napot vállaltam el. Igaz, hogy találkozni akartam a gyerekekkel még utoljára, de ez nem azt jelentette volna, hogy egész nap velük vagyok és én etetem őket stb. Na mindegy. Régen megígérte, hogy majd a buszhoz kivisz a csomagjaimmal. Most már úgy kérdezte, miután megkapta, amit akart, hogy „Akkor megleszel a csomagokkal, ugye?” Nem azért, tényleg nem kellett volna a segítsége. Még az kéne, hogy őt lássam utoljára Ediben.
Az igazi szülinapomra már nem kaptam egy smst sem tőlük.
A barátaim nagyon aranyosak voltak. Máté, Francisco és Ximena nagyon fog hiányozni. Máté nagyon jó barátom lett. Mindent megosztottunk egymással. Nagyon sokat segített.
Elnézést a hosszas írásért, de gondoltam megosztom veletek, hogy miért távoztam olyan keserű szájízzel. Igazából tudom, hogy az én hibám is, mert naív vagyok és túl sokat várok el egy munkaadótól. Szerintem ezt aputól örököltem, aki most is úgy gondolja, hogy embernek kell maradni az embertelenségben. És ez így jó, de ilyenkor azért rájövünk, hogy nem mindenki él ilyen elvek szerint. Lindával nincs semmi gond: egy okos nő, aki eléri, amit akar, megteremt mindent a gyerekeinek, akiket szeret, mégha nem is azzal a szeretettel, ahogy az én anyukám a gyerekeit, de szereti őket. Rengeteg nő van, akinek fontos a karrierje, valamint az „új apukára” is oda kell figyelni és így meg kell osztania az első helyet. Megtanulta, hogy használhatja a szavakat, hogy megkapja a maximumot, amire szüksége van és mégis azt az érzetet kelti az emberben, hogy ezért a nőért mindent megtennék, mert annyira kedves. Ez egy adottság, tehetség és tényleg nagyon okos. Nem lehet érte hibáztatni. A baj az, hogy én túl érzékeny vagyok és ez egy másik kultúra, amire nem voltam felkészülve. Leckének fogtam fel és megyek tovább. A látszat ellenére élvezem ezeket a leckéket. Élvezem, ahogy alakul a személyiségem, ahogy tapasztalok. Még akkor is, ha néha fájdalmas. Sokan kérdezik miért nem megyek akkor haza. Mert érzem, hogy mégmégmég még nem végeztem, még tanulnom kell, tapasztalnom, még nem vagyok kész. Sokat kapok ezekkel az utazásokkal. Mindegy, hogy negatív vagy pozitív, tudom, hogy a hasznomra válik majd.
