Egyre jobban megtetszik London. Ha megfogja a kezed egy igazi londoni lakos, és bekísér az igazi londoni világba. Stasról már meséltem. A lengyel srác, aki Londonban született és nőtt fel és van egy olyan őrült hobbija, hogy furcsa nyelveket tanul, amihez szerencséjére elég jó nyelvérzéke van. Egyik vasárnap délutánra megbeszéltünk egy magyar órát és elhívott a haverja jazzkoncertjére. A koncert Greenwhichben volt, ami London egy kicsit kiesőbb része, de még mindig kettes zóna. Olyan mint egy nagyobb „falu”. Csendesebb, kevesebb ember. Nekem nagyon tetszett, annyira, hogy akkor még azon is elgondolkoztam, hogy odaköltözök. Majd talán egyszer, mert annyira nincs messze a központtól, gyönyörű is és csendesebb is, sok zölddel. A koncert egy nagyon hangulatos helyen volt. Afféle alternatív gyertyafényes kocsma/bár. Ahogy megérkeztünk, Stas nyakába borult egy nagyon csinos, orosz, de nagyon sznob angol akcentust használó lány. Mialatt ők flörtöltek én elkezdtem beszélgetni a mellette lévő lánnyal, aki ugyancsak orosz volt. Még friss Londonban. Megkérdeztem mi szél hozta. Szerelem. Aztán hangosan kiemelte a SIE szót, mikor választottjáról kezdett beszélni. (Angolban a férfi és nőnemű ő két külön szó, így számomra kiderült, hogy a párja nőnemű) Illetve mostmár házastársa. Merthogy itt már összeházasodhatnak a leszbikusok. Kicsit meglepődtem, de olyan természetesen beszélt erről, hogy így nekem sem volt nehéz természetesen kezelni a dolgot. És amúgy iszonyat szimpatikus lány volt. Egyre többen érkeztek. Stas baráti társasága. Majd elkezdődött a koncert. Egy szép litván lány, Goda énekelt fantasztikus hangon, a kínai srác, Ray pedig zongorázott hozzá. Ray az Imperialon szerzett doktori diplomát valami számítógépes tárgyból és miután ez megvolt, belevágott a jazztanulásba… :D Elég jól megy neki amúgy. Bár nem értek hozzá. Őrült srác. Nagyon érdekes személyiség.
Mikor kicsit feleszméltem a zenéből és körbenéztem, hirtelen Alíznak éreztem magam Csodaországban. Mennyiféle ember. Nekem, kisvárosi magyar lánynak már az is furcsa, hogy egy teremben látok ennyi feketét, sárgát és fehéret, de hogy azon belül is vannak, lengyelek, angolok, oroszok, kínai, tai, vietnámi, ausztrál, afrikai stb… És az a rengeteg karakter. Ott ült a béna csaj a Hangyák a gátyában-ból, tudjátok, aki szép, csínos, de az orra ráncolásával túrja fel a szemüvegét, beszélgetés közben furcsán bólogat, hogy kileng az egész felső teste, közben pedig a bénán odaválogatott kardigánja ujját gyűrögeti. Ott volt a díva, aki szőrös kabátjával, szétterülő, göndör hajával úgy hallgatja a zenét, hogy közben gondosan ügyel arra, hogy ellenállhatatlanul nézzen ki, ha esetleg valakinek arra terelődne a pillantása, netalántán lencsevégre kapnák. A leszbikus orosz lány, a mellette ülő könnyűvérűnek kinéző, erős angol akcentusú másikkal. A hippik, a fekete férfi, akinek a kezéből már csak a szaxofon hiányzik, a másik rasztás, aki elől a dobot hiányoltam, a konszolidált ázsiai vegyespáros stbstbstb. Ebben az egyvelegben egy kalapot viselő nyúl sem tűnt volna ki. A közepén egy kis szünetet tartottak, amikor is számomra csak filmekből ismert szituáció alakult ki. Az emberek elvegyültek és mindenki-mindenkinek bemutatkozott, próbálták azonosítani ki kiket ismer és egy 10 perces báj-csevej következett. És működik, I mean, nekem is sikerült beilleszkedtem és csinálni ezt a furcsa aktust elakadás nélkül. Idegen volt a helyzet, de tudjátok mit? Élveztem. Egy más világ volt. Nagyon érdekes volt. Elszaladt az idő. De olyannyira, hogy észre sem vettük, hogy lekéstük az utolsó metrót. Mivel Greenwhich közlekedésileg kicsit el van vágva, főleg vasárnap este, a központtól, így úgy láttuk jónak, ha ott alszunk valahol. Stás mondta, hogy a kínai barátjánál alszanak még páran, menjünk mi is oda. Miután a másik irányba sétáltunk 30 percet, rájött, hogy valami nem stimmel, és okostelefon segítségével nagy nehezen megtaláltuk a szálláshelyet. Beléptünk egy nappaliba. Egy kanapé, szintetizátor, számítógép meg egy szekrény volt benne, semmi más. Reméltem, hogy a háló nagyobb, és van valami matrac, valamint, hogy az ott lévő 8 emberből max 1 alszik még ott. Első tévedés: nincs háló. A lakás ENNYI. Ott aludtunk 7-en. 4-en a kihúzott heverőn, amiben már tinédzser korom óta nem volt részem, 3-an pedig a földön.
Kb hajnali 1-kor hagyták abba a jazz éneklését a zenebuzik, aztán leültünk számítógépes játékot játszani. Az első 5 perc után kiderült, hogy én vagyok a legbénább benne, de Ray mindig beoszotta kinek kell játszani, és persze én is rendszeresen sorra kerültem és ez ment két órán keresztül, amíg elalvást nem színleltem, és akkor végre mindenki lefekvéshez kezdett készülődni. Mivel valakinek itt van rendes munkája is, 9-5 munkaidővel!! :) Nagyon jó, érdekes este volt amúgy.
Még egy hét sem telt el, mikor ugyancsak Stással egy kínai család nappalijában találtam magam, azonosíthatatlan ázsiai ételeket tömve magamba. A különös eseményre a kínai újév adott okot.Vonattal mentünk ki London egy nagyon külső kerületébe és még az állomásról egy kocsival furikáztak minket kb 10 perc alatt a házhoz. Rengetegen voltak. Furcsa egyveleg.
Mindenki nagyon befogadó és kedves. Az anyuka egy molett kínai asszony volt, anyukámat mímemlő természetességgel tömött minket minden furcsával, majd később kicsit irányította a programot. Mikor már elment a kínai nagymama, meg az összes istentudjamilyen rokon, és már csak fiatalok maradtak, pub quizze-t kezdtünk játszani. Nem jut eszembe a neve...VETÉLKEDŐ, ez az. Szóval a fentebb említett kínai srác: Ray kérdéseket tett fel, a két csapatra osztott társaságnak pedig rá kellett vágni a választ. Mivel mind az angol szövegértésem, gondolkodásom és beszédem páratlan, így egyetlen egy kérdésre tudtam csupán válaszolni, ami így kezdődött: “Melyik skót városban található a dnfsdnfedhnfsjn utca?”
Persze csak tipp volt, de betaláltam.
A kínai anyuka egy jó pár kérdésre tudta a választ, majd egyszercsak kibökte: “Több vagyok egy csinos arcnál.”
És gondolhatjátok, hogy sokminden eszünkbe jutott róla, mikor ránéztünk, de az nem csinos arc..
Aztán jöttek a homlokracsapós játékok. Ki kellett találnod milyen szó van a homlokodon, a többiek verbális segítségével. És mivel mind az angol szövegértésem, gondolkodásom és beszédem páratlan, így minden kört passzoltam, hogy majd talán egy pár hónap múlva én is beszállok. De így is nagyon élvezetes volt. Aztán lassan elszivárogtak az emberek, én meg azt sem tudtam pontosan hol vagyok és hogy juthatnék haza. A telóm is lemerült, ami azt jelenti, hogy se térkép se semmi. Szóval maradtam a maradékkal, akiknek Anyu kikészített friss törölközőt, bontott új fogkefecsomagot, fújt matracot, készített ágyneműt stb. A lehető legtermészetesebb volt számukra a szituáció. Meg az is, hogy én is ott vagyok közöttük.
Furcsa volt megint a részese lenni egy bárati társaságnak. Mégha csak rövid időre is.
Anyway, mostmár van egy ott-alvós készletem az ilyen esetekre...
