Na akkor most legyünk egy kicsit egocentrikusak. Hiszen ezért készült ez a blog. Muhaha.

A héten szavazott Skócia arról, hogy elszakadjon-e az Egyesült Királyságtól vagy se. A hét közepe felé egyre nőtt az izgalmam és az idegességem. Többször nyitottam meg a híroldalakat és hallgattam a BBC rádiót. Twitteren és facebookon követtem az eseményeket. Féltékenyen néztem a facebookra posztolt videókat, ahol a skótok őrülten táncolnak skótduda zenére, skót szoknyában és közben néhol el-el lehet kapni egy ízes skót szófordulatot. Ott akartam lenni. Aztán a hét közepe felé nem bírtam tovább. Szerdán hazajöttem és fel-alá járkáltam a szobában. Melóba is zajlanak az események. Nem mehetek most el. 

Alig bírtam elaludni, nagy nehezen aztán mégis sikerült. Folyamatosan forgolódtam. Nyugtalan voltam. Nagyon korán ébredtem. Bekapcsoltam a gépem és megvettem a buszjegyet aznapra Edinburghbe. Írtam gyorsan egy üzenetet a munkahelyre, hogy lázas beteg vagyok, nem tudok bemenni, és remélem másnap jobban leszek. Nem érdekelt senkit. 9:30-kor indult a buszom. Délután 7-re értünk oda. Nem voltak sokan a buszon, hiszen hétköznap volt és ki akarna most Edibe menni. Főleg napközben. El tudtam kicsit nyúlni az üléseken. Persze egy szemet nem aludtam, pedig baromi fáradt voltam.

Beérkeztünk a buszmegállóba és széles vigyor telepedett az arcomra. A tömegre felkészülve mentem ki a főutcára, de semmi különöset nem véltem felfedezni. Kicsit csalódott voltam. Aztán a Princess street közepnél, a Scottish National Gallery mellett megleltem az első ünneplő brigádot. Rengetek skót és magukat skótnak tartó egyéb nemzetiség. És rengeteg, csak a hangulatot élvező spanyol is akadt. Mindenki zászlót tartott a kezébe vagy legalább az arcukra volt festve. Ahogy közelebb értem egy jókedvű, jóképű skót szoknyás, hülye skót kalapot viselő srác a kezembe nyomott egy szórólapot: "Aye or die!" - hogy is fordítsam le. Aye a skót igen. Csak összehasonlításképp ideszúrom, hogy angol angolul az igen: yes. Szóval 'Áj or dáj' annyit tesz: Igen vagy dögölj meg! Bár így kérnék meg a kezem egyszer..

Az emberek egy irányba néztek. Ősi zenét idéző ritmus hallatszott valahonnan a tömeg mélyéről. Megpróbáltam közelebb férkőzni, de lehetetlen volt. Felálltam a tér szélén lévő szobor kőalapzatára és akkor láttam, hogy egy nem éppen skótnak kinéző lány táncol szenvedélyesen. Mozdulatait ügyesen összeszinkronizálta a mellette doboló srác által diktált ritmussal. Mindenki nevetett sőt pár idősebb asszony be is csatlakozott a táncba. Tapssal biztatták őket.

Tovább mentem, fel a lépcsőn a Princess Garden mellett a St Giles' street-en tovabb felfelé a Royal Milera. Ezt az ünneplést már messziről hallottam. Őrjöngtek az emberek. Zene hallatszott minden felől. A Parliament square közepén felállítottak egy színpadot. Beszédek és performaszok követték egymást. 

Tovább sétálgattam a városban, megtaláltam a 'Nem' szavazók táborát is, de valahogy mindig-mindig visszatértem a Parliament square-re. A Frederick street-en még mindig hosszú sorok kígyóztak: a szavazni vágyóknak 10-ig le kellett adniuk voksaikat. Nem voltak türelmetlenek. Tulajdonképpen egész jó hangulat volt. Elbeszélgettek egymással. Senki nem titkolta, hogy mire szavaz. Egyeseken hatalmas 'No' azaz 'Nem' feliratos kitűző szerepelt. Mások pedig kék-fehérbe öltöztek vagy olyanok is voltak, akik Mel Gibson után szabadon kékre festették az arcukat.

Éjfél körül a vidám hangulat átcsapott izgatott-várakozóvá. Még mindig voltak itt-ott táncoló csoportok, de a figyelem nagy része a kivetítő táblákra irányult. Rengetegen kocsmákban figyelték az eseményeket. Minden nyitva volt. Nem voltak többé szabályok. 

Éjjel fél kettőkor érkezett meg az első eredmény: Clackmannshire NEMet mondott. Nem egészen 3000 emberrel számoltak többet a Nem pártiak. Az emberek fájdalmasan felmordultak. Kettő körül Orkney-ből jött a hír. 67 % szeretne továbbra is a Királyság része lenni. Csalódottság itatta át a tömeget. Egyre nőtt a kétség. Még két NEM következett aztán fél 4 magasságában Dundee jelentette be, hogy a szavazók többsége bizony függetlenedni szeretne. Az emberek sírtak, táncoltak, ugráltak, sikítoztak örömükben. Aztán még két Nem következett. A függetlenség reménye foszlani látszik. 4-kor Dunbartonshire bejelentette, hogy a többség Igen-nel szavazott. Még egy tánc és sikolyroham, habár már érezni lehetett, hogy Skócia most sem lesz szabad. Sorra jöttek a Nem-ek. Minden körzetben szoros volt az eredmény. Angus is igent mondott,  5 óra magasságában pedig Glasgowból érkezett egy hatalmas Igen-t. 25000-rel többen szeretnék a függetlenséget Skócia legnagyobb városában. Ennek ellenére is 5-kor már kiderült, hogy az Egyesült Királyság megmenekül. Kedvenc kocsmámban, Oz bárban vártam meg a végső szót. Barry, a kocsmáros, Skóciában született, Ausztáliában nőtt fel, de amint döntésképes korba került, visszajött Skóciába, és ímmáron 9 éve él Edinburgben. Nyitott egy ausztrál kocsmát. Skócia elszakadása mellett tette le voksát. Hosszú fb posztokat olvastam tőle. Szimpatikusan támogatta a Függetlenedni vágyók propagandáját.

Jó hangulat volt, a kocsma még mindig tele reggel 6-kor. Még egy eredményt vártunk, de egyértelmű volt a vereség. Kicsivel 6 után Fife üzente: Nem. Vége. 55,3% NEM győzedelmeskedett a 44,7% IGENnel szemben. Kimentem sétálni. A tömegek szétszakadoztak. Itt-ott összeroskadt srácok ültek a földön, mindegyik hatalmas skót zászlót terített a vállára.  

A Parliament sqauren macskakőből ki van rakva egy szív. Még talán említettem a blogom elején. Mindig tele van köpetekkel, mithogy azt állítják szerencsét hoz. Most rózsaszirmokkal volt beterítve.

Esett az eső. Elsétáltam a Parlament felé majd a Calton Hill felé vettem az irányt, ahonnan rá lehet látni a belvárosra. Edinburgh összetört. A felhők mogorván és makacsul terültek el a város fölött. Úgy látszott soha nem fog elállni.

 A hangok távolodtak és ébresztőóra ricsaja szakította meg a skótok reményvesztett morgását.

Majdnem 6 volt már. Kinyitottam a szemem és csalódottan konstatáltam, hogy az ágyamban vagyok és mindvégig ott voltam. Nem volt merszem, hogy elszökjek két napra, és velük táncoljak, nevessek, ünnepeljek, sírjak. 

Meghallgattam Alex Salmond, a skót miniszterelnök-féleség beszédét, amiben megköszönte, hogy 85% részt vett a szavazáson, ami eszméleten eredmény. Szép példa a demokráciára. Felszólította az embereket, hogy működjenek együtt innestől.

Nem tudtam, hogy Igen párti vagyok. Nem akartam kijelenteni, és nem is akartam volna semmit mondani. Álszentség lett volna tőlem, ha innen Londonból, magyarként IGEN-t támogató fb posztokkal bombáztam volna ismerőseimet. Hiszen nem nekem kell szembenézni a következményekkel. És az biztos, hogy nem lett volna egyszerű nekik. Talán így volt jobb. Remélhetőleg Westminster betartja, amit ígért és mindenképp jobb lesz, mint volt.

 Csütörtönök megyek Svédországba, meglátogatom a Mexikói barátnőmet Isabelt.

Ennyire futja mára, a beígért tartalmakat elhalasztom, ez a hét legyen Skóciáé.