Francisco megvárta míg hazaérek, szépen meg volt ágyazva a nappaliban a kanapén. Hmmm.. mintha otthon lennék!:)

Paconak fogom mostmár Franciscot hívni itt, mert sokkal rövidebb, és mert ez a beceneve. Nagyon jól éreztem magam. Végre tudtam úgy élvezni Edit, ahogy utolsó heteimben akartam, de nem tudtam, mert a stressz rászállt a vállamra.

Az idő nagyon jó volt, nagyokat sétáltunk. Főztem kétszer is, meg lettem nagyon dicsérve, és Paco nagyon meg is lepődött, mikor megkóstolta először a bolognaim. "Miért lepődik meg mindenki azon, hogy jól főzök?"
"Mert ha valaki látja, hogy mit művelsz a konyhában, nem gondolná, hogy ebből valami ehető kisül."

Ami igaz, az igaz. Úgy kezdtem, hogy a felvágott gombát hezitálás közben a földre ejtettem. Onnan gyorsan beleszedtük a serpenyőbe.

Sokmindenkivel találkoztam, akivel akartam. Sok aupairrel, akiket alig ismerek, de jó volt a társaságukban lenni, aztán olyannal akivel csak az utolsó héten lettünk jóban, olyannal is, akit régóta ismerek, de nem gondoltam, hogy ennyire örül visszatérésemnek, olyannal is aki csak egy barátnak a látógatója, angolul alig tud, szóval nekem kellett spanyolul beszélnem, és meg kell valjam, abból az 5-6 szóból csodásan megértettük egymást! És ki ne hagyjam Lindát. A gyerekek sajnos nem voltak ott, így csak ő és David fogadtak. Vasárnap reggelre rendeltek oda (mikor tudják, hogy vasárnap behúzott függönnyel remetélkedek a szobámban általában). Nagyon aggódtam ezen a látogatáson. Nem akartam találkozni velük, de ugye el kell valahogy hordanom a cuccom az alagsorból. Végülis nem volt vészes, sőt egész jól éreztem magam. Kaptam csokinyuszikat. Lehet az dobott fel ennyire.:) Linda elvitt a cuccokkal Pacohoz.

Szomorú voltam, mikor el kellett jönni. Nagyon nem akartam. A mosolyt még mindig nem tudtam letörölni az arcomról ugyan. Nagyon nem találtam a helyem Londonban a visszatérésem utáni első két napban. Mostmár okés vagyok. Szeretem, szeretem, de most nem költöznék vissza Edibe.

Visszafelé vonattal mentem, mert úgy terveztem több csomagot hozok (őszintén nem tudom, hogy sikerült volna azt megoldanom, így is alig tudtam hazavonszolni magam). A terv megváltozott, azóta megváltozott már mégegyszer. Úgy volt, hogy kocsival lemegyünk és egyszerre elhozzuk a maradék cuccomat. Julcsinak ugyanis van egy kocsival rendelkező barátnője Cardiffban. Cardiffot egy égtelen ronda városnak tartja és ki akar szabadulni legalább hétvégente. Ehhez az automobil egy megfelelő eszköz. De rájöttünk, a benzinköltség most kifizethetetlennek tűnik nekünk, így Julcsi megy Cariffba busszal, én meg Edibe busszal. 

A munka kicsit haladt. Megkértem egy srácot, hogy magyarázza el. Időközben elakadtunk, mert kiderült, hogy nem tiszta a cél. Kaptam egy csomó önkényesen elnevezett adatfájlt, nem tudom mi melyik és nem is lehet így rájönni, úgyhogy várnom kellett, míg az NMR-es ausztál faszi, Anthony, vissza nem dugja az orrát az egyetemre. 

Ma beszéltem vele. Semmivel nem lettem okosabb. Ez megalapozta az egész napomat. Nem, a napom egy álommal kezdődött ami iszonyatos honvágyat ébresztett. Nem azért, mert jó volt, igenis nyomott volt. Az otthoniakkal akarok lenni! Jobb ugyan nem lesz nekik, de legalább ott lennék nektek. De még annál is inkább nekem van rátok szükségem! Annyira rámtört az apahiány, hogy kétszer is sírásra görbült a szám. 

Amúgy ma esett és köd volt. Hétvégén tök jó kedvem volt, mikor nem mentem ugyan sehova, de legalább sütött a nap. 
Nem segített ezen, hogy nem jöttem rá mit kell tennem az adathalmazommal. Annak ellenére sem, hogy majd egy órát tárgyaltam róla Anthonyval. Olyan volt, mintha abszolút másról beszéltünk volna. Egyáltalán nem kaptam válaszokat a kérdéseim pedig közben elhomályosultak. Megkérdeztem például, hogy van-e a feladatra egy már megírt program, mert 900 spektrumot nem szívesen böngésznék végig. Van. De kérdezzem meg a 3. emeleten ülő srácot, aki majd biztos szívesen segít. "De te már használtad a te adataidhoz, nem?" "De..." Szóval fingja nincs. Valszeg a srác megcsinálta neki. Nem igazán értem mi folyik itt..
Ő az a srác amúgy, aki már 40-szer elmondta, hogy a nagymamáját is Dórának hívták, és már biztos sokszor hallottam, hogy Dóra, a felfedező. Most ez nem jött fel. Viszont a megrendelőknek úgy válaszolt az eredményeket sürgető levélre, hogy Dóra, az új munkatárs még csak most fedezi fel az adatokat. Azt hittem viccel.. Hitetlenkedve néztem rá, hogy nem tehetnénk-e ezt a viccet félre legalább mikor fejessel beszél. Akkor rá kellett jönnöm, hogy ez csak a tudatalattijának játéka volt, hiszen eszébe sem jutott ezúttal Dóra a felfedező.

Hétvégén megyek Lengyelországba. Egyik ajándék már megérkezett. Ha készen leszek a másikkal is, befényképezem és elküldöm. 

A blogom úgy néz ki teljesen kiközösített, szóval keresek neki egy másik helyet, és szólok, hogy hova költözött, ha készen lesz.