Nem tartottam be az ígéretem a múlt bepótlását illetően. Igyekszek. 

Kb 2 hete megvolt a féléves próbaidős interjúm. Próbaidőm 6 hónapig, tehát októberig tart. A 3.  és 6. hónapnál van egy elbeszélgetés a főnökkel, mikor  megbeszéljük, hogy ki mennyire elégedett és mi a következő lépés. Szóval ezen a beszélgetésen kiderült, hogy én vagyok egyedül ezen a projekten. Ijesztő? Az. De nagyon jó lehetőség. Sokkal több felelősségem van, mint gondoltam. Most egyre lelkesebb vagyok. A minták összekeveredése viszont szétstresszelt. 2500 mintám van, 3 részre osztva. Ezeket össze kellett kevernünk, persze úgy, hogy egy másik sorrendet állítottunk fel, és aszerint átrendeztük. Viszont utána elvesztették identitásukat azzal, hogy másik csomagolásba kerültek. Most, hogy nézegetem őket, rengeteg felbukkan, aminek nincs helye és kérdés, hogy mit raktunk akkor a helyére. Elég idegesítő. Így még idegesítőbb, hogy az én felelősségem. 

Még jobban megőszültem, mikor Anisha, a főnöknőm közölte, hogy jön Amerikából a témavezető. Akivel már volt úgymond ügyem, neki kellett a paracetamolt nézegetni NMR spektrumból. Amin 2 hónapja őszültem meg, nem tudom emlékeztek-e. Szóval az ugyanúgy a mi mintánkból volt amúgy, amit most én majd újramérek az újakkal együtt. Nem lényeg. A lényeg, hogy jön a fejes: Hunter. Hál Istennek csak pénteken, szóval volt egy kis időnk készülni. Anishával csütörtökön összeállítottunk egy power pointos előadásnak valót. (Illetve én csak ültem ott, ő meg megcsinálta:D), Anthonyval a másik felét. (akkor meg álltam, Anthony meg csinálta). Anisha azt akarta, én mondjam el az egészet, de szerintem ennek nem lett volna értelme, mert az elejét marhára nem én csináltam, nem tudok semmilyen kérdésre válaszolni ezzel kapcsolatban, de még nem is érteném mit beszélek. Szóval hál Istennek arra megkértem Anthonyt. Pénteken Julcsival elmentünk a kórházba, ahol a készülékünk van: Exactive, és elkezdtük beüzemelni, hogy 10-re tökéletesen fusson. 

Összeszereltük, bekapcsoltuk. 9 óra. Kalibráló folyadék befecskendezése. 9:01. Nincs jel. Nincs jel. Nincs jel. Nincs jel. DRÁMA 9:20 NINCS JEL DRÁMA. "JULCSI MOST MIII LESSZZZZ????"

9:45 

Julcsi: "**********sza meg azt a r***********"

Dóri:" Julcsi, én mindjárt hányok. NÉZZ RÁM! Ősz vagyok?? Komolyan! NÉZZ RÁM!"

Julcsi: "most mit mondjak nekik? Azt fogom mondani, hogy áramszünet volt. A f*szért kellett kitakarítani a gépet. Most mit mondjak? miért nincs jel????"

9:55

Julcsi: "Hívd már fel Anishát, hogy fel legyen készülve"

Dóri: "Nem veszi fel. Írok neki smst."

10:00

A gép elkezd gyönyörű jeleket produkálni. Majdnem sírunk megkönnyebbülésünkben. Némára aggódtam magam.

Anishának nem ment el az üzenet, így nem tudott senki a demó előtti pánikhangulatról. Hunter hozta a 17 éves lányát, akit láthatóan nem érdekelte az egész. Megértem. Aranyos volt egyébként, csak nem tudta elrejteni az ásítástól kifeszülő száját. Julcsi beszélt, én nem. Anisha is beszélt. Én nem. Nem is értettem mindent Hunter szavaiból. Betaxiztunk az egyetemre. Összetoboroztuk még azt a pár embert a megbeszéléshez. Csak Hunter, Anisha, Julcsi, Anthony-ausztál munkatársam, meg Elaine volt ott. Elaine az angol nagyfőnököm, aki ott volt az állásinterjúmon is, és ő nagyon nem akart felvenni úgy hírlik. Nem szeret. Általában annyiba nem vesz, hogy rám nézzen. Az előadáson kérdezett  valamit, amire szépen válaszoltam. Olyan büszke voltam magamra. Julcsi azt mondta, hogy ügyes voltam, és nem is látszott, hogy izgultam. Hunter megdicsérte a diáimat:D

Utána elmentünk egy étterembe. Ettünk fish stew-t (hal pörköltként fordítanám), ami lényegében halálszlé volt, tengeri herkentyűkkel: lazac, vmi másik hal és kagyló. Isteni volt. Előtte valami pástétomos kenyeret. Utána pedig valami isteni édesség. Közben beburkoltunk egy pohár pezsgőt majd bort. Ott ültem péntek délben két nagyfejessel, a főnökeimmel és munkatársaimmal, kicsit spiccesen és nem hittem el. Elaine még mindig nem szólt hozzám különösebben, míg Julcsit arról kérdezgette, hogy milyen gyakran megy haza és van-e honvágya. Valahogy az senkit nem érdekelt, hogy nekem ugyan van-e. Hunter nagyon kedves volt velem. Később kérdezte, hogy megyek-e az államokba (ugyanis Julcsi és elég sok munkatársam még, az USA-ban van egy konferencián), meg hogy voltam-e már. Mondtam, hogy sajnos nem. Erre mondta, hogy ha ezeket a mintákat lemértem, úgyis el kell majd mennem hozzájuk valamikor:)

Ebéd után késve beestünk Jeremy Nicolson irodájába, aki kb ilyen nobel díj várományos emberke. Soha nem sikerült látnom még, pedig a hátam mögött van az irodája. Valahogy mégis úgy volt, hogy mire megfordultam, mert hallottam, hogy valaki a nevén szólítja, már nem volt ott. 

Emberünk úgy néz ki, mint Béni a Flinstonesból. Elaine bemutatott neki a megbeszélés közepén. Kicsit fura volt. 

A lényeg, hogy ismernek. Elkezdtem. Lelkesedek.