Pénteki munkámat félbevágva elindultam 2 körül a reptérre menő buszhhoz. Kicsit rászámoltam az útra, mert valaki megint azzal keserítette meg az utazók életét, hogy a magáénak véget vetett. Félúton észrevettem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Mindent átkutattam. Még mindig nincs. Pánik! Leszálltam. Kiszedtem mindent a táskámből. Nincs.. Most mi legyen? Visszamenni már nincs időm, mert akkor lekésem a repcsit. Viszont így meg nem engednek fel, mert nincsenek irataim. Aztán rájöttem, hogy nálam van az útlevelem. Megtaláltam egy külön borítékban a plotyim, hatalmas mák, hogy nem tettem a pénztárcámba. Nem is tudom miért. Halvány megérzés pakolás közben. A jegyeim kinyomtatva ugyancsak a táskámban. Elvileg nem lehet baj. Bár jól jött volna, ha nálam van a bankkártyám arra az esetre, ha történne valami, vagy nem jól mértem fel költekezési valószínűségem. Abból indultam ugyanis ki, hogy Lengyelország olcsó Angliához képest, szóval én biza nem váltok 15 fontnál többet! Ha probléma adódna meg... Nos vannak ott barátaim:) Emlékeztem azonban, hogy valahol a jogsiszámom adtam meg. De nem emlékeztem hol. Mostanában annyi helyen fizettem, foglaltattam jegyet, helyet, blabla. De táncsak nem a repjegynél. Az is eléggé zavart, hogy nem tudtam, vajon ellopták a pénztárcám vagy csak ott hagytam fiókomban a munkahelyemen, amiért valószínűleg azért zártam be, hogy ne lopják el. Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége. Mindig mondtam.

A busz is késett vagy egy órát. Igen, 2 órát utaztam a reptér felé, illetve metróval együtt már kb 3. Odaértem, elmentem ráérősen pisilni, sétálgattam lassan, a biztonsági kapun is überlassan haladtam, ráadásul most is, mint mindig kipakoltatták a táskám. Megnéztem hanyas kapuról indul a gép. Mentem, mendegéltem. Mikor egyszer csak ráeszméltem, hogy a kapu kb 2 percen belül bezár. Irdatlanul elkezdtem rohanni, de a cél nem látszott közelebb. Mindig csak nyilakba ütköztem, hogy igen, erre, tovább, tovább. Persze majdnem a legmesszibb kapuhoz rendeltek. Fél óra séta a reptér elejétől! 5 perccel kapuzárás után értem oda, de hál istennek még mindig éktelen nagy sor állt. Ezt nevezem én kapuzárási pániknak! Útközben láttam, hogy Pestre is megy hamarosan egy gép. Nagy volt a kísértés..

2.5 óra repülőút. A fülem úgy bedugult, hogy az utolsó félórában ujjaim a hallójáratomba dugva próbáltam elkerülni a dobhártyám beszakadását. Azt hittem felordítok és elbőgöm magam. Gondolom az tette ennyire szörnyűvé, hogy meg is voltam fázva. Ilyet már egyszer átéltem. Komolyan mondom iszonyatos szenvedés. Megérkezve semmit nem hallottam. Komolyan. Illetve nagyon tompán. Caro kijött elém. Próbáltam beszélgetni. Nem sokat értettem a válaszból. És akkor most fel a buszra (buszjegyet nem vettünk, mert nem volt egyértelmű a masina, irataim sem voltak, úgyhogy nem nagyon aggasztott a dolog), ami elvisz a hosztelhez. 1 óra. Szóval röpke 7 óra utazás után megérkeztem Varsóba. Másnap reggel igazából csak készülődés volt és várakozás a vőfélyre. Bepréseltük magunkat egy katicabogarakat mímelő lufikkal teli kocsiba.

A pap beszédéből persze semmit nem értettünk. Követtük a többieket: leül, feláll, imádkozik, énekel, kezet fog. A szertartás után elmentünk egy kastélynak kinéző helyre. Kiadják esküvőkre gondolom. Szép, de nagyon hideg. Rögtön el is kezdtük vodkával felmelegíteni erősen átfázott kis testyünket. Hatalmasat kajáltunk. HATALMASAT! A párral (Ola&Kris) egy szót nem tudtunk beszélni még. Na jó, 3 mondatot, mikor átadtuk az ajándékokat. Nagyon hálásan néztek ránk, hogy ott voltunk, mi meg nagyon hálásan néztünk, hogy meghívtak. 

Idegenekkel ültünk az asztalnál, de mindenki nagyon közvetlen volt, és tudott angolul. Mi igyekeztünk lengyel tudásunkat csiszolni, egy blokkfecnit kinevezve szótárnak újra és újra felidézni az eddig ismerteket. Mostmár csak a katicabogárra emlékszek. Meg a köszönömre. Jah és a nemre, ami szerintem ebben a nyelvben a legkifejezőbb. Nie. Ejtsd: nye. Magáért beszél.

A vacsora végén megmutatták a képeket, ami a nászutukon készült. Igen, ők inkább elmentek 1 hónapos nászútra Ausztáliába, ahelyett, hogy nagy lagzit csaptak volna. 

Betéttörténet:  2011  október vége. Őrült, irreális este Edinburghben. Minden elcsúszik térben, időben (itt jegyezném meg nem szedtem be semmit), felbukkannak az orkok, tündérek, boszorkányok, zombik, szuperhősök, mindenki a részed, mindenki taszít, mindenki vonz.Halloween közeledik Edinburgh felé. Frankenstein, a templomból átalakított éjszakai klub. A frissen randizgató lengyel pár: Ola és Kris, valamint Kris lengyel munktársai. Tánc. Kevés ember. Három furcsa figura. Nem tudom megmagyarázni de a részük akartam lenni. Oda tartozom. Ők a barátaim. Az emberek egy körívre rendeződve kezdtek táncolni, mint valami általános iskolás osztálybuliban. Mindenki be van vonva. Nincsennek elkülönülő társaságok, mindenki ugyanazon megmagyarázhatatlan furcsa  indokból van itt. Dong-dong. Ördöki kacaj, Frankenstein élethű bábja fejünk felett pár méterrel felül körbenéz, majd elnyeli a sötétség. El kell mennünk. Zár. Nem akarok hazamenni. Egy lengyel munkatárs tart velem a mostanában megismert helyre, amiért annyira odavagyok: Opium. Ő csak ül. Én táncolok 3 emberrel, a 3 furcsa imént említett emberrel. Elkezdtem beszélgetni a lánnyal. Ausztrálok. Európa körút. Kísérőm beszélget egy lánnyal egy jó ideje. Az események felpörögnek, a táskám eltűnik, rendőrség blabla... Ezt már tudjátok. Még kétszer találkoztam össze a lánnyal teljesen véletlenül. Most már ismerősöm fbon és időnként írunk egymásnak, hogy mi a helyzet. 

2013, április, Warsaw. Nézegetjük Oláék képeit. Az egyiknél leesett az állam. Az ott Ellen!!!! Az ausztál lány volt az idegenvezetőjük Melbourne-ben. Mennyi ennek az esélye??? Kicsi a világ. Írtam is neki, és azt is elmondtam, hogy ugyan nem emlékezhet rá, de velük voltam, mikor először egymásba botlottunk:)

A végén már csak páran maradtunk, így a vodkafogyasztás felgyorsult és Olával is tudtunk végre beszélgetni. Fél éve láttuk egymást utóljára a lányokkal mégis olyan volt, mintha tegnap találkoztunk volna. 

11 óra felé el kellett indulnunk, már zárt a hely. A vőfély tippeket adott a kocsmákat illetően, aztán hazavitt minket. Meglátogattuk a Meta nevű helyet. Tele van emberekkel. Kint is van belőlük. Nekünk mégis szerencsénk volt:mellettünk azonnal felszabadult egy asztal, szóval le tudtunk ülni Caroval. A társaságok pedig váltogatták egymást mellettünk, hiszen volt még hely az asztalnál. Mindenki nagyon barátságos, kedves, és tud angolul. Megkínáltak vodkával, kajával. Ha valaki azt hiszi, hogy közhely, hogy a lengyelek mindig vodkát isznak, ezennel elhessegetném klisé mivoltát. 

Másnap duzzogva ébredtem. Még jó, hogy a vodka jó minőségű lehetett, mert duzzogásom nem volt elviselhetetlen, és nem tartott különösebben sokáig. Bár pisilésnél a földre meredő szédülés a nap végéig kísért.

Nagyon szidtam a férjet. Kérdeztem, hogy hogy van lengyelül, hogy elég, nem kérek többet. jeszcze jeszcze! -mondotta. (Ford: még többet még többet)

Kikísértem Carot a buszhoz. Nekem még volt pár órám. Találkoztam Oláékkal és sétáltunk egy nagyot a belvársoban. Nagyon tetszik Varsó. Az emberek is, az épületek is. Kicsit otthon éreztem magam. Igaz, a hatalmas szocos panelházak okozták honvágyam enyhe elcsitulását.

Majd neki a hosszú útnak megint. Ezúttal vettem buszjegyet. A repülőút nem vicces macskajajosan. Nem mintha általában végigröhögném az utat..

A pénztárcám a fiókomban leltem hétfő reggel.:)