Nem igazán sikerült még összeszedni a mondanivalómat Edinburgh óta. 

Múlt hétvégén meglátogattam hazámnak érzett kicsi városom. Vonattal mentem ezúttal. Vittem olvasnivalót, de a 3. óra után már mindenhogy kényelmetlen volt. Ahogy közeledtünk Skócia fele, felszaporodtak az ízesen beszélő skótok, amivel exponenciálisan nőtt a mosolyom nagysága. Leszálltam: skót duda, eső, helyes skót srác mosolyog rám: "Hey baby, you are at home finally!" -szerintem legalábbis ezt gondolta:) Mennyivel magabiztosabb és boldogabb vagyok itt, mint akárhol máshol. 

Először az új aupairrel, Marinával és a barátnőivel találkoztam, hosszú órákat elbeszélgettünk. Jó volt hallani a családról az ő szemszögéből. Lindától soha nem tudnám meg az igazat. Hosszú órákat beszélgettem velük. Aztán elmentem a hostelbe. Átöltöztem és közben Stassal smseztem, hogy hol találkozunk később. Igen, merthogy lengyel barátom, Stas is pont akkor látogatta meg a barátait. Már indulásra készen álltam, mikor berontott egy lány egy pár sráccal a nyomában. Imádnivaló akcentussal kérdezték, hogy ki és mi vagyok. Kicsit meglepettnek tűntek, minthogy kb az egész emeletet nagy baráti csoportjuk foglalta el. Nagyon tetszett nekik, hogy Dora, the explorer vagyok és azonnal el is hívtak bulizni. Egy "majd talán később csatlakozok"-kal letudtam, és elindultam megkeresni Stasékat. Ettünk deep fried mars bar-t. Szerintem erről már írtam, tipikusan skót dolog hogy a Mars szeletet becsomagolják bundába majd olajban kisütik. Vanília fagyival tálalják.

Eddig már kétszer ettem életemben, és va
lahogy azon az estén mindig a meleg bárban kötöttem ki. Nem értem az összefüggést, de van valami misztikus benne. Smseztem közbe az ex-angol tanáromnak, Mattnak. A válasza igencsak meglepett: "Buzi bárba megyünk ma este, velünk tartasz?" Ahogy az meg volt írva..

Még volt időm mielőtt találkoztunk volna, így meglátogattam egy pár kedvenc helyet. Az elsőbe egy idős fószer odajött hozzám, és érthetetlen nyelven kérdezett valamit. Teljesen logikusan megkérdeztem tehát, hogy nem a glasgow-i. "Ájee!" Jött az egyértelmű válasz. Negyed óra után sikerült rájönnöm, hogy paracetamolt akar. Azt nem értettem miért. Megpróbáltam megszabadulni tőle: "Megyek, megkeresem a barátaimat." 

Kínos: a söröm háromnegyede még a kezemet hűtötte, a hely kicsi, és persze semmilyen barátom nem tartózkodott ott. Átmentem a pult másik oldalára tehát és próbáltam rettentően elfoglaltnak tűnni. 

Másik helyen már egy nagyobb skót haddal kellett megküzdenem. Mindenesetre vicces volt.

Elindultam a Matt által megadott címre. A helyes házszám alatt tárcsáztam Matt-et. Ki van kapcsolva. Sebaj, itt sorakozik éppen két srác, tescos zacsi tele alkohollal, nyilván házibuliba mennek. Követtem őket.  A házban mindenkit kedélyesen üdvözöltem, bemutatkoztam, már-már vettem le a kabátom, mikor rájöttem, hogy semmilyen Matt nem tartózkodik közöttük. Zavartan kitessékelnek, kínos mosollyal kilépek a folyosóra. Hallom, hogy a 3. emeletről is házibulira emlékeztető hang szűrődik, nem vesztegettem tehát az időm, bekopogtattam. A szőke lány nagyon megörült az újabb vendégnek. 'Már vártak rám' - gondoltam, és körbementem, hogy bemutatkozzak, és letegyem amit hoztam. Szemem a tömeget pásztáztam hogy végre Matt-et is köszöntsem. És mivel sehol sem láttam, utána érdeklődtem a többiektől. "Milyen Matt?? Mi nem ismerünk semmilyen Matt-et!" Rettenetes kínos volt mindannyiunknak, szemem sarkából látom, hogy a szőke lányt kirázza a hideg, mikor visszagondol, hogy az imént megölelt engem, egy idegent köszöntés képpen. 

Elvesztettem minden magabiztosságom mikor megint a folyosón találtam magam. Inkább itt megvárom, hogy legyen valami. Idegen szám keresett. Megkönnyebbülésemre Matt szólt bele: "Hol vagy??" 

"Te hol vagy??????"

Az egyik lakással szembelévő lakás volt. Ott is elidőztem egy keveset, aztán elindultunk a meleg bárba. Fogtak egy taxit. A vezető csak 6 embert vállalt be, én voltam a 7. Gyorsan kellett gondolkodni, ami nekem aznap este már nagyon ment. Elhadartam nekik, hogy én úgyis Opiumba mennék inkább, és elsiettem. Nem véve észre, hogy mindegyik arcán egy "whatafuck" kérdés tükröződik. Matt másnap hívott, hogy minden rendben-e és találkozzunk, mert ő azt hitte többet tudunk beszélni. Sajnálom, hogy nem volt rá alkalom. Most adják ki egy regényét, és jó lett volna többet hallani róla, de már nem volt semmire időm vasárnap.

Szóval amint elköszöntem a többiektől, Franciscotól jött egy sms, hogy találkozzunk. Elmentünk törzshelyemre, ahol pont a törzscsaposom szolgált ki, még mindig a törzsvendégeknek járó áron. Remek volt.

Franciscoval könnyesre röhögtük magunkat. Imádom! Alig beszélünk két látogatásom között, és el is felejtem, hogy mennyire jó barát amúgy. 3 felé már összeszorított farpofával ültem az Opiumba, attól tartván, hogy lassan kitessékelnek minket, de egy rövid csevely után a kidobóval feloldotta a farpofáimban lévő feszültséget. (Igen, tudom, hogy hangzik, nem úgy gondolom! Csak gondoljatok bele, ti hogy éreztek, mikor szorongtok. Igen, minden tükröződik a fenéken. Mint mikor sok ember előtt kell  átöltözni sport előtt, és egy kicsit az ember behúzza a seggét, mintha legalábbis megpróbálnánk kevesebb felületet mutatni magunkból. Ismerős?) Konstatáltuk, hogy belevették, hogy az óraátállítás miatti korai zárás hány de hány idős rockert sújtana le. Közöttük Franciscot és engem. Na jó inkább engem. Mert ahogy megkönnyebbültünk, hogy még maradhatunk, már nem is akartunk annyira. Felálltunk és felajánlottam Francisconak, hogy megmutatok neki egy remek helyet, ahol a kiszolgáló kurd, nem török és csodás churry-s sült krumplit lehet adni. A kurd rettentően elérzékenyült, hogy 1. emlékeztem rá, hogy kurd 2. Francisco annak ellenére, hogy elfelejtettek pénzt kérni tőle a kajáért, csak kifizette 3. népszerűsítettem egy barátnak az isten háta mögötti állóbüfét, és hogy mi már innestől sehol máshol nem fogunk enni. Annyira meghatódott, hogy még 10 perccel a zárás után is ott falatozhattunk, mikor máskor erélyesen ordítanának ki minket.

Francisco megígértette velem, hogy mikor felkelek, átmegyek hozzá, és majd főzünk valamit. Már elég álmos voltam. Felmentem a hostel szobámba és... ÉS.... dörzsölöm szemeim, de csak nem tűntek el. Három félmeztelen fiatal srác könyökölt a három ágyba (az enyémet kivéve). Meglepett, mert azt hittem a lány alszik ott, de úgy néz ki elcserélték. Kínosan szedegettem ki zavarba ejtő hálócuccom, alváshoz készülődve, mikor kettő felöltözött és eltűnt. Kisvártatva visszajöttek egy egész csapattal a hátuk mögött. Hamburgert majszolt az egyik. Zavartam megkérdeztem, hogy miért eszik hajnali 4-kor croissont. "EZ EGY HAMUBRGER!" Azt hiszem itt kezdődött egy értelmetlen beszélgetés, ami kb 10 percig tartott, és a mögötte lévő fiúk/lányok jobbra-balra dőltek a nevetéstől, majd a földön ülve sírtak. Azt hiszem ekkor loptam még jobban a szívükbe magam. 

A párbeszéd semmi értelme nem volt, teljesen szürreális idiótaságokat mondtunk egymásnak. Illetve inkább én, ő meg próbált válaszolni. Ekkor megint mindenki eltűnt, majd a burgeres srác visszajött és: "Oké, Dóra a felfedező, megyünk a Kaszinóba." "Miért???" "Mert az 6-ig nyitva van" "Dehogy megyek én már a Kasi... Vagy miért is ne!" Visszavettem a cipőmet és elindultam a két sráccal lefelé. A hostel előtt bevágódtunk egy biciklis taxiba, amit inkább az egyik srác tolt, mert annyira nem bírt el hármunkat. A kaszinó bejáratánál megkérdezték a korunkat.

"22"

"24"

"...27" 

A két fiatal, marha helyes, cuki, imádni való akcentusú srác odakapta a fejét: MI????????? 27?????

Annyira jól esett:) Végignéztem ahogy az egyik nyer ruletten, a másik veszít, aztán hazasétáltunk és 3 órát aludtunk, mint a halottak. 

Reggel fájó szívvel vettem búcsút a bandától. Persze ezt nem mutathattam: "Császtok."- Eképpen hangzott hosszas, érzelem dús búcsúm.

Átmentem Franciscohoz, ettünk, és idén is megbeszéltük mennyire nem tudunk angolul. Nyugdíjasan megfőztünk- illetve ő mert nem hagyott semmihez se hozzányúlni, tudván mennyire béna vagyok. Azért így is sikerült csak szimpla rossz helyre támaszkodással levernem dolgokat. 

Aztán rohantam találkozni a családdal. Imádni valóak voltak. Lindával is nagyon jól elbeszélgettünk. Büszkének nézett ki. A gyerekekkel is olyan természetes volt minden. Cameron-t már majdnem teljesen megértem:D Hatalmasat nőttek, és megígérték, hogy majd írnak és meglátogatnak.

Annyi de annyi szeretetet kaptam egy hétvége alatt, hogy az hihetetlen. Kivéve egy valakit, akiben óriásit csalódtam. Azt hiszem, hogy ideje, hogy teljesen magam mögött hagyjam, hogy egyáltalán ismertem valaha. Úgy hiszem sokan tudjátok kiről beszélek.  

Teljesen feltöltődve jöttem vissza Londonba. Igaz, az úton meg kellett állnunk, mert valakit elütött a vonat. Így mindenki lekéste az utolsó metrót. De hál istennek biztosítottak ingyen taxikat, és a Skóciából hozott magabiztosságtól a tömegen átverekedve (igazából nem verekedtem én át magam semmin, lassan de határozottan előrearaszoltam annak ellenére, hogy kb én voltam az utolsó, aki leszállt a vonatról.), a második taxiba beugrottam, ami gyorsan haza is vitt. Jah, és visszaigényelhetjük az út árát a késés miatt. Beadtam a kérelmet, de úgyis kitalálnak valamit, hogy miért is ne adják vissza.

Még az este elején levettem pénzt a lyuk a falból (így hívják az ATM-et), hogy legyen skót pénzem és vasárnaponként idegesítsem a sarki boltos, ahogy az inbru-mért skót pénzzel fizetek. Note for myself: inkább másnap végy le pénzt, mert elvered az este alatt.. Csak egy királynő nélküli 10-es bankóm maradt.

Amúgy a hétköznapokról:

A héten nem volt itt a felettesem, úgyhogy kicsit lazábbra vettem, mert az első 3 hét elég sok volt. Sokat túlóráztam. A felettesem már ismerem egy ideje, és valahogy nem tudjuk ezt kezelni. Nem akar nagyon parancsolni, de máskor meg elég szemét. Mindegy, majd csak megtanuljuk kezelni egymást. Most örülök, hogy távol volt egy hétig. Kedden negyed 6-kor viszont bejött Zoli, a nagyfőnök az irodába. Leültünk beszélni. Elmondott egy pár tervet a jövőre vonatkozólag. Teljesen normálisan, viccelődve elbeszélgettünk. Képeket mutogatott Babar-ról, az elefánt királyról, mert az egyik sebészt is úgy hívják, és még dagadt is. Mesélte, hogy lesz egy Imperial Tudományos Feszitvál májusban, ahol majd húspogácsákat sütünk ki, amit az emberek megvehetnek, aztán pedig analizálhatják a megmaradtakat az intelligens késsel. Hogy vajon volt-e benne lóhús. Gyomor endoszkópiát mutogatunk majd egy disznó segítségét kérve, miközben az érdeklődők 3D-ben figyelhetik a speciálisan kialakított projektorról, ami azt az érzetet kelti majd, mintha a gyomorban állna a szemlélő. 

Míg ezt elsorolta, megnyitottam a naptáram: "Akkor anyu is megnézni majd!" Jót röhögtünk ezen, aztán tovább vettük a terveket.

Csütörtökön meglátogattunk egy kórházat Zolival és Julival (nem Julcsi, a másik, a felettesem). Rettenetesen fura érzés kerített hatalmába. Nagyon tiszta és jól felszerelt volt. A halban, ami a tágas recepcióról nyílt, egy óriási váza volt egy zongorán, hatalmas csokort fogadva magába. A falon Diana hercegnő képe lógott. Egy furcsa mosolyú nő jelent meg előttünk, szolgálatunkra készen. "Mit szeretnének látni?" " A műtőket többnyire" Bólintott, megfordult, és előttünk 'lebegve' mutatta az utat. Az egész nagyon szürreális volt. Minden nővér, orvos, arra járó mintha valami elvarázsolt világból lépett volna ki. A párbeszédek is roppant különösek voltak. Volt pl egy professzor, aki megállt előttünk, míg a lebegő lány a műtőbe besietett. Egy darabig szemeztek egymással Zoltánnal 1 méteres távolságban, majd a professzor beszélni kezdett. Nem igazán értettem az egészet, de valahol érdekelt volt a projektben, aztán eltűnt. Ekkor már Juli is kimondta, amire mindenki gondolt: "Hol a picsába vagyunk??"

"Hallgass Juli, is fogd a veséidet jó erősen!" - javasoltam kétségbeesetten.

Mindenki megúszta azonban a látogatást vesésen.

A minap meg egy kötő klubba mentem. Igen, mivelhogy egyik munkahelyi sörözés alkalmával Julit leszólította egy 55 év körüli férfi, akit mint kiderült már ismert Juli. Ő is valami tudós, de nem vagyok biztos benne, hogy vegyész. Nem kérdeztem. Egy wales-i ürge, aki legszívesebben magyarokból és wales-iekből álló kutatócsoportot szeretne létrehozni. Vicces figura! Vele volt egy munkatárs nője, akit nem nagyon érdekelt éppen a tudomány, és inkább az emailcímünket akarta megkaparintani, hogy elhívhasson a kötő klubba. Így kerültem oda.

Trevor-t, a tudós is ott volt, bár ő csak a pultnál ivott, és miután megint be lettem mutatva, és felidéztük honnan ismer, azonnal vett nekem egy sört és már az európai politikát boncolgattuk. Hiszen ismertek.. (Remélem érzitek a hatalmas lebegő idézőjeleket) Kisvártatva azonban rátértünk a karrierre. Kért tőlem egy lapot és egy tollat. Majd elkezdett írni, miközben fennhangon figyelmeztetett: "El ne veszítsd ezt a papírt, mert ez a darab papír meg fogja változtatni az életed!" Felvéste az elérhetőségét, aztán pedig felvázolta egy doktori program menetét a biokémiai szakon. Hosszasan kifejtette micsoda fényes jövő várna úgy rám, hiszen rengeteg fiatal tudós nőre lenne szükség, aki kémiában és biokémiában is jártas. A lánya ezt a programot csinálja épp, és nagyon boldog vele.

Aztán már inkább az ő projektjéről volt szó, hogy inkább abból írjam a doktorim. Kifejtette, hogy lényegében taknyot kéne analizálni.

Én végig arra gondoltam, bárcsak örökbe fogadna.

Sokkolva ültem le kötögetni. Eljátszottam a gondolattal, hogy doktorit csináljak. De nem akarok Zoltánnál. Bár egyszerűbb lenne. Fizetésem is lenne, témám is, míg ha biokémiából csinálnám, ahhoz még meg kell szeretnem egy mester diplomát biokémiából stb. 3-4-5 év az életemből. És én még csak most vagyok túl egy nehéz éven. Nem tudom. Nem tudom mit akarok egyáltalán. Nem tudom, hogy akarok-e szívni ezzel. Ha találnék egy kis biológiás csoportot, lehet, hogy élvezném az egészet, de ígyis alig tudok megélni a keresetemből és ha máshol csinálnám a doktorit, akkor még jóval kevesebbet kapnék...

Szösszenet a liftből:

Valamelyik nap beszálltam a liftbe, az egyik emeleten egy jókedvű fekete srác csatlakozott.

"Péntek van!!!"-lelkendezett.

"Bizony!" - vágtam rövidre.

"Lehet, hogy ez neked csak egy sima péntek, de nekem fizetésnap is!"

Most képzeljétek el ezt a nagyon négeres mozdulatot, ahogy a kezeivel előre tolja a levegőt, térdét kicsit berogyasztja, és egy hullámmal végigszaladva a testén kipréseli a szavakat: PAY DAaaaaaaY

Hát igen, ilyenek a hétköznapok felém. Veletek mi újság?

 Jaj végezetül hadd szúrjak be egy képet a Londoni szmogról, amiről naivan azt hittem, hogy az Edinburgh-ben látott köd szerény testvére. De nem. Állítólag hatalmas szmogriadó volt, amiről nem hiszem hogy bármelyik járó-kelőnek lett volna tudomása.