A munkáról nem írtam mostanában. Nincs is kedvem őszintén. Múlt hét elején a kétségbeesés eluralkodott rajtam, mikor még mindig nem tudtam megoldani azt a feladatot, amit rám bíztak. Habár az nem is az én feladatom lett volna. Nem igazán tanultam programozást és az egész dolog kínainak tűnik. Össze-vissza rohangáltam. Megkérdeztem egy német faszit a 3. emeletről, mert úgy hírlett, hogy őneki van egy programja a csúcsok integrálására. Ami nekem nagyon jól jönne, ugyanis több, mint 500 spektrumot nem szeretnék egyenként átnézegetni. Barátunk 20 sor, nekem teljesen kínai gépelés után felnézett és magyarázott egy mondatot. Nem csoda, hogy visszamenve a gépemhez már nem tudtam megcsinálni. Nem csak én nem, Anthony sem, aki rámbízta ezt a kis cuki feladatot. És mivel nem programozók írták a programot, tele van hibákkal, amiket csak akkor tudsz kezelni, ha már eleget szoptál vele. 

Julcsi viszont megmentett. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet. 30 perc múlva kaptam egy emailt Steventől, aki... hát ő egy jelenség. Én Dorian Gray-ként emlegetem, aki nem olvasta, akkor mindegy. Annyira jóképű, hogy megáll a levegő, mikor megjelenik, emellett mindig mindenkire mosolyog. Olyan kisugárzása van, hogy az emberek felvidulnak körülötte. Mindenkihez szól pár jó szót. És nem utolsó sorban eszméletlen okos. Jah és házas. Hiába, senki sem lehet tökéletes..

Szóval kaptam tőle egy emailt. Egy program volt benne, semmi üzenet. 30 másodperc pislogás következett. Majd egy "hello" felébresztett kábulatomból. Julcsi és Steve mögöttem álltak. Jöttek segíteni. Steve 20 perc alatt megoldotta, amivel én lassan hetek óta szenvedek. Persze én most sem tudnám mímelni, amit ő csinált. A program neki is kiírt egy csomó hiba üzenetet, hiszen még új fejlesztés, az én adataim meg elég vadak.

Na mindegy, egyelőre meg vagyok mentve. Szépen összefoglaltam egy dokumentumban képekkel az eredményeimet, leellenőriztettem Anthonyval és Julcsival, majd elküldtem Hunternek. 

Elköltöztem sajnos a 6. emeletre. Ott van minden fontos ember. Úgy érzem mindenki engem figyel. Nincs többé facebook és gmail is csak korlátozottan. Nem érzem ott jól magam. (Nem, ez nem a fb elvonási tünet!)

Egyik nap pedig bementünk a laborba. Semmi sem működött. Én meg annyira nem tudtam figyelni, hogy az katasztrófa. Úgy érzem ez nem nekem való. Olyan honvágyam támadt közben. Nem akarok itt maradni több évig. Úgy hiányzik mindenki. Hanna meg nő, mint a gomba és én nem látom. Ki tudja, lehet, mire hazamegyek, már alá lehet állni esőben.

A lábam még mindig fáj. Pedig nem csinálok semmit. Csak ülök. 

Kivéve szombaton. Az nagyon jó volt. De előbb a péntek: találkoztam Tia-val munka után. A kínai lány, aki az asztal szomszédom volt. Jött egy barátnője is. Elmentünk enni aztán nagyjából csak sétálgattunk. Most láttam először London belvárosát este. Tele vannak az utcák. Nyüzsögnek, egy pillanatra sem áll meg az élet. Mi nem mentünk be sehova. (Önkéntes szesztilalomba kezdtem.) Annyira birom azt a lányt. Olyan édes! (ugyanannyi idős, mint én) Régen imádtam a japán rajzfilmeket. De egy percig nem hittem el, hogy azok a mozdulatok léteznek, ahogy ők kifejezik az érzelmeiket. Ahogy Tiát figyelem beszélgetés közben, mintha rajzfilmet néznék. A hangsúly, a kézmozdulatok, minden. Nagyon sokat röhögtünk. Egyszer felkiáltott: "Van kedved zombikat ölni?" "Öööööö" Bementünk egy helyre, tudjátok, amiket a filmekben látni (biztos Pest is tele van ilyenekkel, de én soha nem próbáltam ki), ahol mindenfélét lehet játszani. Nem tudom mi a neve. Kinyírtunk pár zombit, aztán gitároztunk, majd sétáltunk tovább.:)

Másnap elmentünk Southend-on-sea-re. Ami lényegében a Temze torkolatának kezdetén van. Marceloval, a chile-i munaktársammal, Sabine-vel, a némettel meg Julcsival. Pár napja random kidobált az agyam szavakat, mint szokott, és egyszercsak a rekettyéről kezdtem el beszélni Julcsinak. Ezen éktelenül röhögtünk. A rekettye innestől visszatérő motivum volt beszélgetéseinkben. Most sem bírtuk ki, előbukkant a rekettye téma. Ezúttal viszont be kellett avatnunk két külföldi társunkat is. Megtanulták a szót és egész horrorfilmet gyártottunk a rekettyével való viszonyomról. Az úton a sálamba belekapott egy bokor, kihúzva ezzel a

 szálakat. Akkor tovább fűztük a sztorit, miszerint én el vagyok átkozva és teljesen logikusan ezért nem égtem le. Mindenki más vörösre égette a képét a napon. Nem mintha meleg lett volna. Kb 9 fok. Nagyon fáztam. De sütött a nap és a többiek okésak voltak. Sokat mászkáltunk. Én gyenge vagyok. Annyira elfáradtam, hogy alig bírtam a vonaton nyitva tartani a szemem. El is mentem 10-kor aludni. 

Vasárnap így nem csináltam semmi különöset. Mármint elmentünk bevásárolni és főztünk. Annyira-annyira finomat! Padlizsán felkarikázva, leterítve a tepsi aljára, rá lazac megfűszerezve (só, bors, citromlé). Spenótot megfőztem, kézimixerrel felaprítottam, bele citromlé meg joghurt. Spárgát rétegeztem a lazac tetejére, majd a spenót öntetet. Sajt a tetejére és mindezt jól összesütni. Ugye ti is úgy érzitek, hogy ezzel kéne inkább foglalkoznunk?

Holnap megyünk Quimby koncertreeeeeee!!!

Amúgy minden oké, jól érzem magam. Csak hiányoztok nagyon.. 

Ui.: Ma megkérdezte Zoli Julcsitól skypeon, mi ez a rekettye dolog. Neeeee!!! Terjed!!!