Hát ez most jó nagy blogolós szünet volt.

Azt sem tudom, hol kezdjem, de mindenesetre nem fogok mindent leírni, mert beleőrülnék. A hostelélet kicsit kényelmetlen, de meg tudnám szokni. Illetve nem tudom. Öregnek érzem magam ahhoz, hogy ne legyen saját terem. A kellemetlen az volt, hogy abban reménykedvén, hogy tudok dolgozni, amiért cserében ingyen alhatok ott, nem foglaltam le az egész 2-2.5 hetet, hanem csak 1-et, így folyamatosan költöznöm kellett a nagy cuccommal. Fél 11-kor kijelentkezés a szobából majd 2-kor becuccolás az új szobába. A kettő között pedig rohanás. Nem, nem vagyok Jakupcsek. A kettő között malmozás. Internet csak az előtérben volt. Hol volt, hol nem volt. Közben 20 ember ül az ember közvetlen közelébe és egy idő után már nem is titkoltan bámul rád, ha sikerül a skypeot beüzemelned és beszélni pár szót anyuékkal, hogy ’ez milyen nyelv????’. Különlegesnek éreztem magam. Először, mióta külföldön vagyok, érdekesnek éreztem magam. A nyelv, ami semmihez nem hasonlítható. Erőltetett rokoni szálak lelhetők más európai nyelvvel, de amúgy nem sok köze van hozzá. Hallgatóközönségemet bővítette, hogy nem csak skypeon beszéltem magyarul. Rögtön az első napomon a hostelben, lépcsőn feljövő pár úriember szájából bukkant ki a ’bazd meg’ népszerű kifejezés. A mondat első felére reagáltam magyar szóval. ’Micsoda’ vagy valami hasonlót mondhattam, de mint ha mi sem történt volna, sétáltam tovább. Embereink azonnal felkapták a fejüket, na nem azért, mert a nyelv különlegessége csapta meg kifinomult fülüket, sokkal inkább a hirtelen támadt honvágy, hazaszeretet, ’jaj ez valami, amit ismerünk’, húgomként szeretem ezt a nőt és enyhe meglepődés egyvelegével tudnám leírni összetett érzéseik bonyolult mivoltát. Hiába, az arcukon a ’mi a fasz’ kifejezés tükröződött. Szóval kezdeti szándékom ellenére, minthogy továbbsétálok, minthogy annyira nem tetszett a csúnya magyar szó használata, mikor annyira szép ez a nyelv, aztán rájöttem álszentség volna tőlem, hiszen, mióta kint vagyok (és persze néha előtte is), úgy káromkodok, mint egy kocsis, puszta élvezetből, mert itt megtehetem rosszalló tekintetek nélkül. Szóval megálltam és bemutatkoztunk. Két srác. Most jöttek Londonból, olasz étterembe dolgoznak. Amíg nem gyűjtenek össze elég pénzt albira, addig itt bagzanak a hostelben. Az egyik annyi idős, mint én, a másik azt hiszem 32, családja van otthon, akikkel sajnos mostanában nem sokat találkozik. Szóval kezdeti nem tetszésem után egész megkedveltem őket. És ők voltak a kis.. ha családnak nem is mondanám, de azért megvolt az összetartozás érzése, és ez nagyon jó volt. Ha volt kajánk megkínáltuk egymást, ha volt piánk megkínáltuk egymást.. Ha nem, akkor meg együtt beszereztük. Kb 3. estémen főztek valami istenit, megkínáltak vele, meg becsokiztunk stb, tényleg nagyon rendesek voltak, szóval meg akartam hálálni egy paprikás krumplival. Pár nappal később megcsinálntam, de valami olyan szerencsétlen napom volt, hogy nagyon elrontottam. Paprikás krumplit.. Hogy lehet elrontani?? Na mindegy, megtettem. Sós volt, és túl paprikás. Persze egy hadseregnek elég, szóval azért félretettem és ráírtam, hogy egyenek, ha gondolják, de ez egy nagy kalap..

Másnap mindkettő jött, hogy szerintük k* finom volt. Nocsak.. Ettem belőle megint és valóban. Szerintem aznap az érzékszerveim is nagyon pesszimisták voltak.

Igyekeztem nem szocializálódni. Semmi kedvem nem volt az emberekhez. Az újakhoz. Úgy ettem, hogy beültem egy sarokba és elbarikádoztam magam a számítógépemmel.. Hiába nem volt internet. Vagy a telefonommal babráltam szűntelenül és Isabellel, a mexikói barátnőmmel kommunikáltam. Ennek ellenére szereztem pár ismerőst. Elsőként egy 52 éves angol hippi/hobo/művész. Mikor megláttam érdekesnek tartottam és röpke gondolatként átfutott az agyamon, hogy meg kéne vele ismerkedni. Nem is így ment át az agyamon, hanem úgy, hogy meg fog történni. Aztán anélkül, hogy az ingerek valóban megmozgatták volna arcizmaimat az agyamban elmosolyodtam ezen a gondolaton és visszafókuszáltam a képernyőre. Másnap megkérdezte honnan való vagyok, mivel nem tudja beazonosítani a nyelvet, amit beszélek. Mondta, hogy én vagyok az első magyar, akivel egy hostelben találkozik. Jól elbeszélgettünk. Kb 2 órán át, amíg vártam egy találkámra. Képeket csinált amúgy, onnan ismeri az egész hostel, hogy csak ül a kanapén és csinálja ezeket a furcsa technikával készült képeket. Egy percig sem mondom, hogy nem tehetséges és nem érdekes, amit csinál, de hah.. plíííz… te nem láttad nővérem munkáit. Különben eldugnád azokat a hátad mögé. Mindenesetre nagyon büszke volt magára. Írogatott is néhány verset, amit később megmutatott. Pár egészen megtetszett, néhányat viszont egész biztos nem értettem. Aztán én is mutattam neki magyar verseket lefordítva. Nem az igazi, de mit tehetünk, ha mindenki olyan műveletlen, hogy nem beszél magyarul;P

Ez persze nem egyszerre történt, hanem vagy 4 napig ő volt az „őrzőm”. Kicsit olyan, mint a lopott szépségben Jeremy hogyishívják.

Viszont nagyon csúnyán váltunk el. A bizonytalanság és a várakozás kikészített a hostelben. Talán ezért nem is blogoltam. Olyan volt a két hét, mintha két órát kellett volna várnom a fogorvos előtt és nem tudnék mást csinálni, csak járkálni fel-alá a váróban, mikor olvashatnék egy jó könyvet. Szóval sajnálom, nem mondom, hogy egyáltalán nem tudtam volna blogolni, de olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Azt meg végképp nem akartam, hogy ezt a furcsa hangulatot rátok tapasszam. Mert el sem tudom magyarázni. Tudom, hogy minden rendben lesz, meg lesz valahogy, de mégis úgy érzem lógok a levegőben, zuhanok és nem látom, hogy hogy érek földet van-e védőháló vagy nekem kell szárnyakat növeszteni, ami lehetséges, de megerőltető, szóval növesztem, növesztem, de azért ezt tudjuk, nem megy olyan gyorsan, szóval tollazatom még mindig satnya a repüléshez, de talán tompítani tudom az földre érést, ha esetleg vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem tó  és nem lombkorona a fogadó közeg. A kiscicás verziót nem akartam kihagyni. De csúnya vértócsából kéne kitápászkodnom, amit szegény puha kiscicák áldozatait hagyja maga után. Elnézést.. Tudom néhányatok számára meglepő ujjaim hegye által meghatározott sorok, de esküszöm nem szívtam semmit, csak néha átkerülök egy ilyen hangulatba.

Visszatérve Richardhoz. Együtt reggeliztünk a hostelében (mert át kellett mennie egy másikba, nem lényeges). Az utolsó  napja volt és én áthívtam paprikás krumplizni délutánra. Úgy volt, hogy érte megyek fél 3 körül. Nem tettem.. Telefonja nem volt, csak emailcíme, de ugye se laptop se semmi. Furcsa hangulatban voltam, semmire nem voltam képes. Mátéval beszélgettem és annyira jól esett, annyira kellett, hogy az idő szaladt, a paprikás krumpli nem készült és a vendégem várt.. 4-kor áttelefonáltattam a másik hostelbe, hogy jöjjön át. Már fél órája elment. Írtam neki egy emailt, amiben enyhe hazugsággal körítve elnézést kértem. Nem kaptam választ.

Folyt köv.